Rejtőzködő rassztudomány 3.

Egyébként a statisztikai változékonyság tanulmányozása nem korlátozódik a génekre. J. Philippe Rushton (Nyugat-Ontariói Egyetem) a nagy rasszbeli csoportok több tucat tényezőjét hasonlította össze, az IQ-tól az ikerterhességek számán vagy a nemi érés gyorsaságán keresztül a menstruáció megjelenésének életkoráig (Race, Evolution, and Behavior, 1997). Valamennyi vizsgálat lényeges átlageltéréseket mutatott a rasszok között, amelyek persze mindig statisztikai jellegűek, vagyis belőlük nem lehet egy adott csoport minden tagjára érvényes törvényszerűséget levonni.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Az ilyesféle kutatásokat általában elhallgatják, vagy nem tudományos alapon hevesen bírálják. Ez a szektás magatartás azon a fals okoskodáson nyugszik, hogy ha a rasszok tudományosan léteznek, és különbségeket lehet köztük megállapítani, az a rasszistákat igazolja. Eme „tudományos” antirasszizmus másik tévedése, hogy túlértékeli a tudomány szerepét a rasszista ideológiában. A felvilágosodás nagy alakjainak – köztük Locke-nak, Voltaire-nek, Kantnak vagy Gobineau-nak – egyáltalán nem volt szükségük a molekuláris biológiára ahhoz, hogy a maguk idejében rasszista véleményt fogalmazzanak meg.

Ami pedig manapság az utca emberét illeti, a gének véletlenszerű megoszlására vonatkozó tudós értekezések nem fogják megakadályozni a rasszistákat abban, hogy továbbra is ragaszkodjanak a meggyőződésükhöz, még ha azok a tudományos racionalitás szemszögéből „aberráltnak” is számítanak. Sőt mi több, a rassz mint tény dogmatikus tagadása gyorsan kontraproduktívvá válik, mert szélsőséges túlzásai sértik a józan észt, és a valóság perverz „elbújtatásának” az érzetét erősítik. Ebből következően teljességében illuzórikus a rassz tagadásával harcolni a rasszizmus ellen. Mindenki tudja ugyanis a saját tapasztalatából, hogy vannak fehérek, feketék és sárgák, hogy még ezeken az embercsoportokon belül is lehet bizonyos megkülönböztetéseket tenni, és hogy ezeket a csoportokat „rasszoknak” nevezik. Egy dolog az, hogy a rassz fogalmát a molekuláris biológia nem tudja értelmezni, más dolog, hogy az antropológiában és abban a világban, amelyben élünk, igenis léteznek rasszok.

Akár a mentális képességekre, akár a fizikai adottságokra vonatkoznak, a rasszok között tapasztalt átlageltérések statisztikailag ugyan változók, faktuálisan viszont állandók, a tagadásuk tehát teljes képtelenség – még a tudomány szemszögéből is. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a rasszok kérdésének napirenden tartása csupán a rasszisták kedvenc vesszőparipája, nem árt tisztázni, hogy az emberi rasszok létezése (vagy nem létezése) számos gyakorlati problémát vet fel a mindennapi élet területén is, így például a velünk született (innata) faji különbözőségeket tekintetbe vevő és azokhoz alkalmazkodó – és ezáltal az uralkodó egalitarista ideológia ellen ható – „elitista” oktatás létjogosultságának elismertetésekor. Miről is van szó? Az USA-ban és Nagy-Britanniában az IQ-mérésére alkalmazott úgynevezett pszichometriai teszteken a négerek mindig gyengébben teljesítenek, mint a fehérek. Átlagos lemaradásuk körülbelül tizenöt pontnyi. Néhány kivételtől eltekintve valamennyi pszichológus elfogadja ezt a tényt, de nyilvánvalóan nincs közöttük egyetértés a jelenség magyarázata tekintetében. Egyesek szerint ez az állapot örökletes különbözőségek eredménye, míg mások a környezeti hatások (oktatás, társadalmi miliő, életszínvonal stb.) eltérésében látják az okát.

Race, Intelligence and Education című 1975-ös tanulmányával végül Hans J. Eysenck tiszta vizet öntött a piszkos pohárba, megállapítva, hogy a környezeti hatás híveinek tézisei tarthatatlanok, hogy a négerek és fehérek közötti IQ-beli különbségeket a genetikai felépítésükben mutatkozó eltérés okozza, és hogy mindezzel a tudósok kilencven százaléka is tisztában van, de inkább nem beszélnek róla. Eysenck fellépése a maga idejében valóságos földindulást okozott, ő ugyanis nem volt akárki a tudományos életben. A Londoni Egyetem Pszichiátriai Intézetének vezetőjeként és a világ legmagasabb citációs indexével büszkélkedő pszichológusaként súlya volt a szavának. Demonstrációja lényegében három megfigyelésre támaszkodott. Először is a születésük után különválasztott és eltérő környezetben felnevelt egypetéjű ikreken végzett valamennyi tudományos kísérlet azt bizonyítja, hogy IQ-juk csupán néhány pontnyi eltérést mutat, ami az intelligencia erős örökletességét tanúsítja. Másodszor, az IQ-ban mutatkozó átlageltérés akkor is fennáll, ha ugyanolyan körülmények között felnevelt, ugyanazokat a tanintézeteket látogató, ugyanolyan társadalmi-gazdasági státust élvező négereket és fehéreket hasonlítanak össze, sőt még akkor is, ha alacsonyabb társadalmi osztályú fehéreket és vagyonosabb miliőből származó négereket versenyeztetnek. A „környezet” tehát egyáltalán nem döntő magyarázó tényező. Harmadrészt a kínaiak, akiknek társadalmi státusa az USA-ban összességében jelentősen alacsonyabb, mint a fehéreké, a teszteken valamennyi rasszbeli csoport közül a legjobb eredményeket érik el, miközben az amerikai őslakosok, noha jóval súlyosabb diszkriminációk sújtják őket, mint a négereket, mégis magasabb átlagos IQ-val rendelkeznek ez utóbbiaknál. Eysenck konklúziója szerint „ha az anatómia, a fiziológia, sőt a biokémia területén is vannak rasszbeli különbözőségek, miért lenne ezalól kivétel az agy? El kell fogadni az intelligencia örökletes meghatározottságának evidenciáját.” Ezzel lényegében csatlakozott a korábban már említett Arthur R. Jensen „eretnekségéhez”, aki az iskolai felzárkóztató programok kudarcának okait vizsgáló 1968-as tanulmányában kimutatta a négerek alkalmatlanságát az intelligenciatesztek sikeres megoldása vonatkozásában.

Akárhogy is van, az egalitarista „szentírás” által kondicionált antirasszista lobbi csupán elkeseredett és hosszú távon reménytelen utóvédharcot folytat, hiszen a természet törvényeivel tartósan nem lehet szembehelyezkedni, ahogyan a tudomány tényeit sem lehet végtelenségig a katakombákba kényszeríteni.

Lapszám: