Bencsik András főszerkesztő úr felkérését, hogy vitaindítóként fogalmazzam meg véleményemet a kormány politikájáról, látszólag könnyű teljesíteni. Hiszen az ember csak azt írhatja, amit negyedszázados tapasztalatai és a rendelkezésére álló információk alapján érez, gondol, valamint a polgárok között, utcán, társaságba járva tapasztal. És ez talán nem is olyan kevés.

Állításaimat előzetesen négy mondatban foglalom össze.

  1. A magyar kormány tényleges politikája sokkal jobb, mint a kommunikációja.
  2. A klientúra mohósága sokat ront a kormány megítélésén.
  3. Az ország aligha kormányozható tovább az ismert módszerekkel.
  4. A konzervatív-polgári politika esélyei az Orbán Viktoron kívüli térben összezsugorodnak.

Hogy a kormány kommunikációja elég­telen, egy percig sem vitás. Az ellenzéki sajtó a bolhából sikeresen csinál elefántot, és nemzeti sorskérdésnek tűnhetnek olyan ügyek, mint a netadó vagy a vasárnapi nyitva tartás. A kormány gyenge kommunikációja egyfelől közigazgatási probléma: az elmúlt hónapokban tömegesen kerültek fontos helyekre tapasztalatlan emberek. Nézzük meg az M1 vesszőfutását: ha az öreg szakik és az ifjú titánok egészséges elegye fémjelzi az új hírtelevíziót, a látott, hallott bakiparádé holtbiztosan elmarad. Hasonló a helyzet több minisztériumban, állami szervnél. Gyengén kommunikál a kormány másfelől azért is, mert több fontos, meghatározó politikus elveszítette a kapcsolatot a magyar valósággal: nem tudják, hogyan gondolkodnak az emberek, nem érzik, mi fáj és mi nem fáj nekik. Ha ezt a helyzetet nem orvosolják sürgősen, ha a kormányfő nem szervezi át és új elemekkel, módszerekkel nem bővíti a nemzeti tájékoztatást, veszélybe kerül az újabb választási győzelem. Persze a Simicska-ügy sem használt a tábornak: tény, hogy jobboldali, polgári gondolkodású embereknél tart hosszú hetek óta a közéleti rövidzárlat: nem világos a cél, nincs rend, olykor az sem látszik, ki kivel ül egy csónakban.

Tudni kell azonban, hogy a mag változatlanul egyben van. A Fidesz–KDNP aligha megkerülhető erő. Akik eltávoztak a táborból, visszajöhetnek. Akik csalódtak, visszahódíthatók. Nincsenek reménytelen helyzetek, csak okosabban, célratörőbben, egységesebben, következetesebb kommunikációval kellene kormányozni. Gondoljunk bele: ez a kormány olyan erős alapokra helyezte a magyar gazdaságot, olyan eredményeket ért el az államháztartás rendbetételében, az infláció leszorításában, a munkahely­teremtésben, a családtámogatásban, a magyar nemzet egységének megteremtésében, a rezsicsökkentésben és az olcsóbb energia beszerzésében, amelyek teljességgel példátlanok az elmúlt negyedszázadban. És mégis: azt beszéli a fél ország, hogy nagy a baj, miközben nem igaz, hogy rosszabbul élünk, nem igaz, hogy mindenki leszakadt, nem igaz, hogy mindenki elhagyja az országot, és nem igaz, hogy tudással, kellő akarattal nem lehet itthon is boldogulni.

Ahol politizálnak, ott magától értetődően klientúra is születik. Csak kócos bölcsészek és felületes újságolvasók hihetik, hogy a gazdasági érdek és a hideg számítás kiváltható mondjuk valamilyen etikai alapon lebonyolított versennyel. Nem, Magyarországon természetesen van politikai klientúra, és nagyjából-egészében ez a klientúra az egyetlen esélyünk arra, hogy a termőföld, a víz, a köztulajdon magyar kézben maradjon. Láthattuk, mire mentünk a spontán privatizációval: ezerszer inkább nemzeti klientúraépítés, amely a kormányzati tervek szerint egyre inkább a kis- és középbirtokok súlyát jelenti majd, mint nemzeti vagyonvesztés! Hiszen ez utóbbi azt jelentené, hogy utódaink esélytelenül tengődnének a világban, és ami a legfájdalmasabb, a saját hazájukban. Mindezek ellenére megengedhetetlen, hogy luxuscikkekről, utazásokról, vadászatokról és a többiről szóljanak a mindennapok: már csak azért is, mert a plebejus és a polgári szemléletű közösség – vagyis maga a magyar jobboldal – merőben más értékrendszert követ. A magyar középosztály ugyanis európai mércével mérve szegénysorban él, ezért különösen érzékeny mások gyors meggazdagodására, amit az ellenzék nagyszerűen használ ki. Néhány éve azt mondtuk: jobbak vagyunk Gyurcsányéknál. Hát legyünk is azok, mert ha az ethosz elillan, szinte semmi sem marad.

Az ország aligha kormányozható tovább az ismert módszerekkel, nem valószínű, hogy mondjuk a gyakori bulvármegjelenések nyomán tömegek csatlakoznának a polgári oldalhoz. Éppen ellenkezőleg: a bulvár műfaja, nyelvezete, üzenete teljes tagadása mindannak, amiben a középréteg hisz, ami hozzásegített bennünket a két egymást követő választási sikerhez. Nemzeti bulvár nem létezik. A nemzetietlent pedig nem használhatjuk a saját céljainkra, az effajta kísérletek rendszerint zavart és visszatetszést keltettek sorainkban. Az internet korában másfajta csatornákra és módszerekre is szükség van, mint annak előtte: ebben az országban a 2002-es sms-forradalom már távoli emlék, nem beszélve a polgári körökről. 2015-ös ötletek kerestetnek a kormányzati munka támogatására, de mindenekelőtt magát a kormányzati munkát kellene érthetőbbé, egyszerűbbé, fogyaszthatóvá tenni.

Hogy Orbán Viktor személyes népszerűsége nagyobb a pártjánál, régóta közismert. Néhány hete úgy tűnik, a miniszterelnök egyre több vitát vállal, ügyeket képvisel, kényes kérdésekről nyilatkozik. Aktivitásának növelése helyes elgondolás, mert Orbán Viktor változatlanul tömegeket mozgat, az emberek szeretik és hisznek neki. A polgári oldal fejlődéstörténete egyúttal Orbán Viktor fejlődéstörténete. Számtalanszor leírtuk már, most sem tehetünk másképp: történelmi személyiség, aki a magyarság nagy reménye abban a korban, amelyben hősök nemigen születtek, olyanok pedig végképp nem, akik mindig mások előtt járnak egy lépéssel. Orbán Viktor persze nem csalhatatlan, de kétségkívül sokszor bebizonyította már, hogy prognózisai hihetetlenül pontosak, és az általa megszabott irányról utólag mindig kiderült, hogy helyes elgondoláson alapul. Sokat gúnyolódtak például a keleti nyitáson, azon, hogy a miniszterelnök Kínában, az arab világban, Kazahsztánban és Törökországban kutatta a lehetőségeket. Ezekkel szemben az igazság az, hogy évekkel hamarabb léptünk, mint térségünk országai. Világviszonylatban is példátlan, hogy egy államférfi ennyire pontosan előre látja, hova tart az Európai Unió, hol nyílnak piacok, honnan finanszírozhatjuk az országot, és milyen globális kihívás elé néz a világ.

Így állunk most. Mindannyian érezzük, hogy valami megtört, megszakadt, az eufória elillant, az illúziók elvesztek. Mégis bizakodunk s egyúttal számot vetünk mindazzal, ami az elmúlt években végérvényesen és visszafordíthatatlanul a miénk lett. A több cikluson átívelő Fidesz-kormányzás olyan csavarokat helyezett el a gépezetben, amelyek egészen biztosan ott is maradnak. Az elmúlt évtized közhangulatát a Fidesz alakította át, a polgári oldal tematizált egy sereg fontos kérdésben, és mind számarányában, mind minőségében megkerülhetetlen erővé vált. A magyarság történelmi esélyt szalaszt el, ha minden hiba, baj, üzemzavar ellenére nem ezt a pártot emeli legközelebb is pajzsra.

Bayer Zsolt barátom szokta mondogatni, hogy képzeljük el egy pillanatra, hogy ebben az országban nincs Fidesz. Elképzeltem. De Gyurcsány Ferencet, Vona Gábort és a többieket nem láttam magam előtt. Javítsuk meg, ami elromlott, és haladjunk tovább.