Egyik festményemet a falon tisztíttatni kell. Apai örökség, egyik kedvenc hazai piktoromtól származik. És hát száz esztendő rengeteg, annyi idő alatt egy festmény koszolódik, zsírosodik, színei elvesznek. Mióta a hihetetlen Pap Emil (1884 – ?) a maga bámulatos módján vászonba álmodta, eltelt két világháború. Megvolt két bécsi döntés, Horthy bevonult Kolozsvárra, lezajlott a kékcédulás választás, Rajkot eltemették, orosz katonák keresték a Szuezi-csatornát, és farmerkabátos fiatalemberek vonultak ordítva P. Mobil-koncertre. A képen látható lány ellenben ma is olyan, mintha élne, mosolya, szeme csillogása örök, korok és izmusok felett álló, lelke van, neki is, meg az almának is, amibe harap. Ezt így, ilyen minőségben megfesteni csak zsenik képesek. „Kismester.” Így nevezik. Érdekes ez a fogalom, ízlelgetem a számban, nem is igazán értem. Így kéne talán nevezni: „Nem volt szerencsés, és nem voltak kapcsolatai.” Az OSZK oldalán találtam a minap egy Munkácsy-képet Hímző lány címmel. Ez akkor egy klisé volt. (A klisékkel amúgy semmi gond, ha jól csinálják. A kék alapon fekete csík is klisé. A normák követése és a normák felrúgása mára egyaránt közhely.) Hímző lányt festett Munkácsy és Pap Emil és még sokan. Egymás mellé tettem a Munkácsy-féle Hímző lányt és a Pap Emilt. A Pap Emilé jobb.

A modernizmus sok mindent felszámol. A restaurátor szakmájával is előbb-utóbb baj lesz. Pár száz év múlva a Jackson Pollockon mit restaurálnak? Honnan állapítják meg, hogy hibás vagy ép, javítani kell-e, és ha igen, hol? A susztert is sajnálom. Ha egy kínai tornacsukát elviszek hozzá, vajon elvállalja-e? Mit kezd vele? Hova üti a szeget?

Komoly, tudományos oldalakon látom: a robotikában cél, hogy előbb-utóbb a portás, liftes, sofőr, esetleg orvos szerepét is robot töltse be. És ennek az emberbarát, humanista haladó szelleműek tapsikolnak.
Félek, előbb-utóbb útjában leszünk a világnak. Útban lesz az ember. Mert hogy a minőség már régóta útban van, az biztos.