A Nyugati bejáratánál három gyerek álldogál. Tizenhat évesek lehetnek. Hosszú hajuk a vállukat verdesi, farmernadrágjuk alja szűk, lábukon magas szárú sportcipő. Farmerdzsekijükön, bőrkabátjukon jelvények, felvarrók: Judas Priest, Iron Maiden, Motörhead, AC/DC… Manapság már ilyen fazonú farmerdzsekit sem látni, nemhogy élő embert, aki büszkén viselné.

Akár egy időutazás. Mintha mi, egykori rockerek léptünk volna elő az 1985-ös esztendőből.

Akkoriban szentül hittem, hogy 2015-ben, mondjuk, az AC/DC tagjai már a nyugdíjasklubban élvezik a jól megérdemelt nyugalmat, nemhogy világ körüli turnéra készülődnek, nem beszélve a Rolling Stonesról, akik már a mi időnkben sem voltak éppen fiatal csikók. Ennél is meglepőbb, hogy egy mai fiatal így öltözik, és a harminc évvel ezelőtti zenéket hallgatja. Ne felejtsük, hogy mi utáltuk a szüleink zenéjét, Elvis Presley-n hahotáztunk, az Illést untuk, a Beatlesre fintorogtunk, és ha akkoriban lett volna, sem viseltünk volna Németh Lehel-pólót.

Valaminek tényleg lenni kell a rock and rollban, valami tényleg hibernálja, tartósítja a hajdani dallamokat és életérzést. Ennek ellenére a rock and roll jobblétre szenderült, legalábbis mozgalomként és társadalomformáló tényezőként mindenképpen.

Kezdjük azzal, hogy úgy ötven éve a rock and roll és minden fő- és alfaja valósággal felforgatta a világot. A csípőringató Elvis körüli hisztéria, a Beatles amerikai koncertjei, majd a csúcspont, Woodstock világosan megmutatta, hogy a rockzene – legalábbis a tizen- és huszonévesek világában – lebontja a régi társadalmat, lenullázza annak ízlését, ledönti bálványait. A mozgalom iskolákból és klubokból indult, majd stadionokban végezte. Egyik könyvében Szakács Gábor kollégám pontosan dokumentálta, ahogyan a rockzene globális terjeszkedésével egyre több pénz folyt az iparágba, és a menedzserek dróton rángatták, különféle politikai, esztétikai állásfoglalásra késztették a sztárokat. A sztárokat, akik talán mégsem annyira szabadok, mint amilyennek látszanak. És akik sokszor nem azért táncolnak, szaladgálnak fülig érő szájjal a színpadon, mert jól érzik magukat, hanem azért, mert ez is a műsor része. Hiszen a rockzene – és itt van például Földes László „Hobo” életre szóló tévedése – nem tanít és elgondolkodtat, hanem elsősorban szórakoztat. A fiatalok egyszerűen bulizni, táncolni, inni, és mindenféle illetlen dolgot elkövetni kívánnak a zene hatására, és a legkevésbé sem érdekli őket, milyen megfontolások állnak Morrison, Dylan, a Stones szövegei mögött. Hiszen a rock and roll nem maga az élet, csak az élet visszfénye. Másfél óra csillogás, közösségi öröm, dübörgés közepette is gyengeelméjűnek kell lennie annak, aki mindent elhisz a színpadról életigazságokat dörgő előadónak.

A rockzene – bárki bármit mondjon is – eredendően baloldali dolog. Az amerikai és brit rockzenészeknél többet senki sem tett az egyenlősítő ideológiák elterjesztéséért, a drogok széles körű használatáért, a rasszok keveredéséért, a szexuális felszabadításért, annak minden következményével együtt. Ez még akkor is igaz, ha történetesen jobboldali, konzervatív emberek is akadtak a művészek között. Ők eleinte jó képet vágtak a szabadság nevű izéhez, és csak akkor fejtették ki valódi véleményüket, amikor tekintélyes magánvagyonuk oltalmában már nem függtek a zeneipartól. Hogy a szakmában mire viszi a történetesen keresztény előadó, arra pedig jó bizonyság az egykoron Elvisszel vetélkedő Cliff Richard, akit titokzatos háttéremberek valósággal eltüntettek egy időben, csak hihetetlen népszerűsége miatt maradhatott egyáltalán a pályán.

Abban a pillanatban, amikor ebből az egészből meg lehetett élni, a rockzene üzletté és hivatássá vált, valamint elsőrangú politikaformáló tényező lett azok kezében, akik között még mutatóba is alig akadt valaki a régi, lebontásra ítélt világból. A lemezkiadó cégek és a sztárok gazdái irtózatos pénzeket kerestek. Jól éltek maguk a sztárok is, és ha volt valamennyi eszük, ma is jól élnek, ha nem, akkor huszonévesen sírba szálltak. A menedzserek és sztárok villákba költöztek, és már nem piáltak a bárpultnál a rajongókkal. Itthon, Magyarországon persze, másképp alakult a helyzet, igaz, hogy a rock and roll nálunk is a rendszerrel állt szemben, de a kommunista elnyomó rendszerrel – micsoda különbség. A hatvanas évek elejétől a rendszerváltozásig csak rockkoncerten és futballmeccsen tombolhattak a fiatalok, ott skandálhattak, ordíthattak, adhatták ki magukból a társadalmi és egyéni feszültséget. A hatalom persze engedelmességre akarta kényszeríteni a zenészeket, ez olykor sikerült, olykor nem, de a rockzene mozgalomként alapvetően a hatalmi körökön kívül maradt.

A rock and roll aztán kimúlt világszerte, így Magyarországon is. Azért múlt ki, mert a régi világot már réges-régen lebontották, egyszerűen nincs mi ellen lázadni, mára a normális a nem normális. Érdekes megfigyelni, hogyan igyekeztek önmagukat a szabadság egyedüli letéteményeseként bemutatni az egymást követő stílusirányzatok: a rocker szabadabbnak tartotta magát a dzsesszistánál, aztán a punk a rockernél, az alternatív pedig az összesnél. Pedig mindössze zenéről van szó, ahogyan eltelik az idő, a társadalmi üzenet hétről hétre érvénytelenebb, üresebb. A régi, valaha felforgató dalok klasszikussá váltak, a nosztalgia pedig kedves emlékké avatta zenekarok egész sorát, pedig már Keith Richards megmondta ugye, hogy egy időben az a veszély fenyegette őket, hogy tiszteletre méltóvá lesznek. Nos, mára tiszteletre méltóak az egykori lázadók, akár élnek, akár halnak. Akik a nyomdokaikba lépnek, olykor kiváló zenészek, újat mégsem teremtenek. Én a magam részéről úgy látom, hogy a Guns N’ Roses és a Nirvana óta a rockműfajban minden puszta reflexió, ha jobban tetszik, reagálás, visszatükrözés. Egyre nagyobb divat például retrózenéből élni. A Wolfmother nevű zenekar egész jól játszik, de valamiért azt gondolják, hogy ők a Led Zeppelin. Lemezeiket szándékosan úgy keverik, hogy a végeredmény a 70-es évek dobozhangzását idézze, a stúdiózáshoz pontosan azt a Hammond orgonát toltak be, amellyel egykoron a nagy elődök játszottak, még a gitárt is úgy torzítják, hogy teljes legyen a hasonlóság. Hosszan lehetne sorolni a hasonló példákat. A mai zenék hatalmas többsége szó szerint foglalt hangjegyekből, dallamsorokból, ritmusképletekből épül fel, ami pedig önálló belőle, a legtöbbször csak blöff. Sokszor kitűnik, hogy a zenészek alapvető tudásbeli fogyatékosságaikat palástolják meghökkentő látvány- és zenei ötleteikkel.

Az eredendően életigazságok hirdetésére hivatott mozgalom mára tisztes, konzervatív alakot öltött. Egyszerűen nem létezik, hogy a Manowar-féle erőmetált hatvan­évesen is játsszák anélkül, hogy az ember nevetségessé ne válna. Nem létezik, hogy bármilyen fantasztikus dal is, az Animals House of The Rising Sunjából 2015-ben bárki egyetlen milliliter lázadást facsarjon ki. Mára a legtöbb üzenet érvényét vesztette, egyszerűen nem igaz, hogy az 1968-as vagy éppen 1984-es problémafelvetés ma is megálljon. Nem, mert ez a műfaj semmit sem oldott meg, csak a kérdések feltevéséig jutott, vagy talán addig sem. Ami pedig értékes és jó belőle, örök életű, de csak úgy kedvesen, szordínóban emlékezik rá az ember, és nem hiszi, hogy a művész megváltana bárkit is, nemhogy az egész világot.

Szóval, ezért gondolom én, hogy a rock and roll halott. És ezért öltöznek úgy a srácok, mint mi annak idején. Mert nincs esztétikai kapaszkodójuk, mert közösségi élményre vágynak, mert a rock and roll mítosz gyökereinél keresik az igazságot. És mert a régiek zeneileg is jobbak voltak, s ami ennél talán fontosabb, hogy a mai korban semmi új nem terem a könnyűzene képzeletbeli fáján.

Időközben, nekünk, „öregeknek” is csak a zene maradt. És az emlékezés lázas napokra, amikor még őszintén azt hittük, hogy a rock and rollal berendezhetjük az életünket. Valójában az történt, hogy rock and roll rendezte le a világot, szerencsére vagy sajnos, már teljesen mindegy.