Románia száz éve

Kimondatott, elrendeltetett, végrehajtatott. A száz évvel ezelőtti gyulafehérvári nemzetgyűlésre emlékezünk. Ez utólag a román nép önrendelkezési kezdeményezésének látszik, valójában azonban pusztán a nagyhatalmi akaratot szentesítő bojártalálkozó volt. A románoknak mámoros ünnep, nekünk, magyaroknak gyászos fejezet. Ezen a napon, kereken száz évvel ezelőtt vették el Erdélyt tőlünk, egyrészt mert hagytuk, másrészt mert az akkori világ legnagyobb hatalmai így döntöttek.

Fotó: Wikipédia

Száz esztendő telt el, és már nyilvánvaló, hogy Románia torkán akadt az Erdély nevezetű zsíros falat.

Ebben a száz évben semmit sem tettek hozzá a magyarok, szászok városi kultúrájához. Hagyták lerohadni, összedőlni várak, kúriák, iskolák, templomok ezreit, csak azért, mert nem az államalkotó nép építette azokat. Lerombolták a legszebb történelmi városokat, ormótlan panelházakat, lakótelepeket húztak fel olyan helyeken, amelyek ha ma meglennének, a világörökség részei lehetnének. Ezekre a lakótelepekre aztán beköltöztették móc, oltyán és moldvai honfitársaik százezreit, akik addig angolvécét és villamost sem láttak, de felettébb alkalmasak voltak Erdély átformálására. És bár az ilyesmit nemzetközi szerződések tiltják, a királyi, majd a szocialista Románia vad etnikai tisztogatásba kezdett. Egymás után elzavarták, eladták és kiirtották a szászokat, a zsidókat, az örményeket, a szlovákokat, a szerbeket, a tatárokat, törököket. A magyarok túl sokan voltak, ezért több hangszeren kellett játszaniuk. Mára elérték, hogy az erdélyi magyarság fele szórványban él, az ő sorsuk reménytelennek látszik, a tömbben élők pedig csak álmodhatnak olyan széles körű autonómiáról, amely a számarányuk, történeti jogaik és Románia nemzetközi kötelezettségei alapján megilletné őket.

Románia száz esztendeje a balkáni kalmárszellem kiterjesztésének története is. Ott motoszkál a regáti barbarizmus minden idegen mozdulatban, minden suta kísérletben az emberek életében. A közúti igazoltatásban, amikor a sofőr engedelmesen kiugrik az autóból, és a hátsó keréknél pöffeszkedő rendőrhöz oson, mint potenciális gyanúsított. Ott a beköltöztetett Balkán a kóbor kutyákban, az égig érő koszban, a cigányos ízlésű tiritarka házfalakban, a hagymakupolás templom előtt a pap kezét csókolgató, XXI. századi jobbágyokban. Ott van az elvágott falvak tucatjaiban, az állami önzésben, a markát tartó, mindent áruba bocsátó polgármesterekben, prefektusokban, rendőrfőnökökben. Románia eltelt száz esztendeje miatt olyan szegényes, nyomorult és igénytelen mindaz, ami eredendően szép, nemes, civilizált volt Erdélyben, a Partiumban, a Bán­ságban.

Roppant okos, de romániai hátországukat valamiért maguk mögött hagyott budapesti liberálisok írogatnak mostanában arról, hogy tessék, Románia mintaország, bezzeg Magyarország a narancsdiktatúra földje. Ezzel szemben az az igazság, hogy míg hazánkban néhány reménytelenül leszakadt régióban tényleg nagy a baj, Romániának úgy a kétharmada szociális gettó. A koldusok, hajléktalanok, nyomorultak számát csak megbecsülni tudják. Tekintve, hogy mindig is voltak és mindig is lesznek, jelenlétük nagyobb megrázkódtatást nem jelent a román társadalom számára.

Tudom, mit beszélek. Bejártam Moldvát és Havasalföldet, ott álltam a rozsdás bákói blokkházak alatt, ahol az ablakokon még függöny sincs. Láttam Scornicestiben a pulykaszaros verandát, a földúton röfögő sertést a központtól pár lépésre, és jártam a kocsmában, amelyben leülni nem lehetett, csak a pultnak támaszkodni. Beszélgettem kóbor cigányokkal, akik erdő mélyén éltek nagy vándorszekerekkel, amilyeneket a Csonka-Magyarország úgy százhúsz éve nem látott. A pitesti vásár nagy élmény azok számára, akik nem vállalkoznak messzi utazásra, de Calcuttát szeretnék látni eredetiben. És szeretettel ajánlom azoknak, akik lebecsülik Budapestet, hogy a felújított bukaresti belvárosi utcákból cseppet lépjenek ki a külvárosok felé, ha hamisítatlan középkori szegénységet akarnak látni. Nálunk is vannak szegény emberek, lepattant kerületek, de amíg a Hős utca pusztán szégyenfolt a város testén, Bukarest egy hatalmas Hős utca, reménytelen nyomorban, vérlázító szegénységben.

Ezt kellene irigyelnünk? Románia száz évét, az új bojárok, a cigánykirályok, az autószerelők és valutázók paradicsomát? A minden ízében hazug, velejéig korrupt közéletet? A középkori babonaságot a népben és a papnak öltözött falusi vállalkozókat?

Irigyli a szucsávai hóhér.

Csak magyarok ne élnének ott, akiket száz esztendeje naponta sértenek meg közösségi és emberi jogaikban. De ott élnek, és ezért a helyzet foglyai vagyunk. Románia túszokat szedett száz évvel ezelőtt, mi pedig a mókuskerékben szaladgálunk körbe-körbe, soha meg nem szakítva a folyamatot, értelmes irányt nem tudván szabni önmagunknak.

Illetve nem tudtunk, immáron indokolt a múlt idő.

Mert a magyar kormány csendben, harsona és fanfár nélkül nekilátott a nemzetegyesítésnek. A részletektől most tekintsünk el, ezeket mindenki ismeri, de szögezzük le, hogy a segítség egyidejűleg anyagi és lelki természetű.

Sok sikert kívánunk Romániának a következő száz esztendőre, de egyúttal jelezzük, a foglyul ejtett családtagokat az ember nem szokta veszni hagyni. Vagy mi erősödünk meg, és a rabló önként visszaszolgáltatja zsákmányát, vagy kerekedik valamilyen gyökeres felfordulás, amelyből az kerül ki győztesen, megerősödve, aki táplálta, tanította, nevelte a népét, nem pedig kirabolta.

Jézus szavaival fordulunk magyar testvéreinkhez: ne féljetek! Nagy csodák vannak készülőben, akinek szeme van a látásra, az látja, akinek értelme, az érti. A többiek pedig csak rágódjanak a múlton, ünnepeljék az elmúlt időket, üljenek diadalt a meg nem emésztett, valójában soha birtokba nem vett Erdély felett. 

Lapszám: