Azt ígértem, hogy fölfrissítem Szókimondómat, mert unalmasan lehangolónak találtam az ellenzék fricskázását. Unalmas ellenzék. Unalmas téma. Legutóbb játékból Gárdonyi Géza Göre Gábor-sorozatát parodizáltam az ellenzékről szólva. Most komolyra fogva a szót, egy igazi „sasfiókról” írok, Kosztolányi Dezső Ádám fiáról.

1948 körül, több mint hetven éve találkoztam először Ádámmal. Szörnyű körülmények között. Irodalomtanonc gólyaként ájultan tiszteltem az apát, Kosztolányit, s ugyancsak ájuldoztam attól, hogy megismerhettem a fiát. Akkortájt kerülhettem Pestre, vidéki zöldfülűként, s rögtön belecsöppentem a fővárosi életbe. Rábai Kálmánt, családom barátját, a harmadéves orvostanhallgatót szüleim megkérték: vigyázna rám a bűn nagyvárosában. Ennek szellemében ő vitt el egy előkelő fiatal társaság estjére, a Bródy Sándor utcába, amely palota erkélyének a falán freskók találtattak.

A társaság jól öltözött, elegáns, simulékony modorú ifjoncokból és szépséges leánykákból verbuválódott. Közülük ma már csak két személyre: Kosztolányi Ádámra és Réti József operaénekes gyönyörű húgára emlékszem. Persze az orvostanhallgatók és a jogászok körülrajongták, hogy közelébe sem juthattam. Egyszerre azonban egy dúlt képű ifjú szétlökdöste a hódolókat, és tolakodóan rácsapott a leányzóra. Viselkedése oly tűrhetetlenné vált, hogy a jól nevelt ifjoncok kitaszigálták a lakásajtón, s szó szerint lelökték a lépcsőn. Őrület. Akkor mondta valaki: ő volt Kosztolányi Ádám.

Másodszor a lakásukon találkoztunk. Anyját, Harmos Ilonát kerestem meg, mondana Karinthyról valamit. Régies, kopott, színpadias bútorok között fogadott. Fia társaságában. Beszélgetésünk alatt Ádám, mint az őrültet játszó Hamlet, ám ő valódi elmebetegként, le s föl mászkált a szobában, majd meg-megállt és bele-beleszólt az anyja szövegébe, mígnem Ilona asszony előbb megalázóan kizavarta, majd kizárta őt a szomszéd helyiségbe.

A két találkozás lehangolt, s kialakította bennem Ádám valamiféle leminősítését. Ezután a későbbiekben nem vettem tudomást Ádámnak az ÉS-ben, a Vigiliában és másutt megjelenő írásairól… Olyan gonosz előítéletből fakadó tudatlanságból, amibe manapság szellemi és közéletünk nem kis része pártállástól függetlenül nyakig benne ül. Olyan dolgokról ítélkeznek, véleményt mondanak embercsék, amiket nem is ismernek, sejtelmük sincs róluk.

Kiváló irodalmár barátom, Majtényi Zoltán a minap rám tukmálta a „asfiók, azaz Kosztolányi Ádám 2018-ban megjelent összegyűjtött írásait. Először csak belelapoztam, majd beleolvastam, végül alaposan megolvastam a könyvet. És szembe kellett néznem önmagam rosszhiszemű, előítéletből fakadó tévedésével. Mentségemül csak az szolgálhat, hogy most itt, önök előtt nyíltan bevallom tévedésemet. Nyilvánosan meggyónom bűnömet. Ádámon ez már nem segíthet, mert halála után vallok színt hibámról, viszont ez a Canossa-járás följogosít arra, hogy könyörtelenül porba alázzak mindenkit, aki e föntebbi vétséget napról napra ma is rendszeresen elköveti. Sajtóban, rádióban, televízióban, különféle fórumokon. Leleplezem az önhittségükben dagadtra hízott emberpockokat, akik tévedhetetlen ítéletmondónak fújták föl magukat.

Ez a szegény Ádám mostoha körülmények között nagyszerű életművet hordott össze filozófiától irodalomig. És most, önök tanúsága mellett, bűnbánó alázattal tisztelgek előtte.