Jelenlegi hely

A sátánizált Horthy 22.

Szalay Károly
Szalay Károly képe

Minden hatásos politikai mozgalomnak van ideológiája. Megvolt ez a „szellemi” iránytű a kommunizmusnak, a nácizmusnak és a fasizmusnak is. A kommunisták eltorzították filozófusaik tanait és ebbe buktak bele. A rasszista nácizmus viszont végrehajtotta elődei (Lagarde) elképzeléseit és ez okozta vesztét. A Mussolini-féle fasizmus föladta elveit, a nácizmushoz igazodott, s vele zuhant a csődbe. A modern kori tőkés rendszer hangoztatott filozófiája a globálliberalizmus, s már részleges megvalósításától is recseg-ropog az eresztéke. Bár a liberalizmus hasznosan színezhet más gondolatrendszereket, globális változata majdnem oly veszélyes a közösségre, mint a vörös és barna ideológiák (voltak és vannak). A XIX. század magyar konzervativizmusa fűszerezve liberalizmussal viszont jól működött gazdaságilag és kulturálisan is.

Horthy, az értelmiség és jobbára az egész magyar középosztály vezető filozófiája, a reformkonzervativizmus (Glatz F.) a XIX. századi ideológia elméleti alapvetésének a megújítására törekedett, úgy, hogy a Kiegyezés korának társadalmi-politikai-kulturális eredményeit próbálta továbbfejleszteni. A történelmi előzmények miatt kifejlődött nálunk egy (átmenetileg) megroppant (szélső baloldali) kommunizmus, attól virulensebb szociáldemokrácia és életerős, külföldről is vitaminnal injekciózott szélsőjobboldali irányzat. Hazai változatában kommunistátlanított szocialista és náci-rasszista-nemzeti keverékként a nyilas mozgalom.

Az 1945 után mára kitenyésztett torzító és hamisító hazudoncok nivellálják a két háború közti Horthy és a magyar középosztály ideológiáját (a konzervativizmust), amelynek meghatározó jellemzője volt az antikommunizmus és az antinácizmus. Bár ennek a konzervativizmusnak voltak jobbra és balra tendáló szélsőségei, sőt eleven liberális kihajtásai is.

Azok a középosztálybeliek, értelmiségiek, művészek, akik föladták szigorúan közép­utas kiegyensúlyozott konzervatív nézeteiket, szélsőjobboldali eszmékbe merültek, de amikor rádöbbentek, mit jelent a náci „végső megoldás”: visszahőköltek. A zsidó Antal Gábor újságírót az utólag szélsőjobboldalinak minősített Szabó Lőrinc támogatta anyagilag a vészkorszakban. Minden délben a New York Kávéházban vette át a költőtől az aznapi honoráriumból neki járó pénzt. Máskülönben éhen halt volna. Hóman Bálintról ezt írta Glatz Ferenc még 1989 előtt, az átkosban: „A vezető garnitúrából Hóman Bálint távolodott el a célkitűzésektől (a konzervatívoktól, Sz. K.). Mindenekelőtt pártpolitikailag. Megtartja ugyan egyénileg, értelmiségiként konzervatív liberális fölfogását (…) 1939-ben Teleki mellett nyilasellenes beszédek szónoka: 1944-ben a német megszállás után undorral fordul el az értelmiségi léttel összeegyeztethetetlen fajelmélettől, antiszemitizmustól. A maga szűkebb világában politikailag föllép a szélsőjobb ellen, mégis, a közszereplő taktikai céljaiba merülve, megmarad a bukó rezsim hajóján, nem képes korábbi önmagával nyíltan szakítani. Ahogyan tették azt többen osztályos társai közül.” Tétovázása lett egyéni tragédiája.

A szakmailag korszakot meghatározó nagy generációból ő ragadt meg egyedül téveszméiben, és míg a többiek 1945 után folytathatták korábbi tudományos (és társadalmi) építkezéseiket, ő börtönbe került. Az is igaz, aki viszont közülük nem hódolt be a kommunizmusnak, 1949-től semlegesítették, „perifériára szorították” (Hajnaltól Kosáryig).

1939 és 1944 között fokozatosan ugyan, de őrületes volt a fordulat. Az a rémisztő, hogy az akkor élő ember nem fogta föl a zsidóságot fenyegető tragédiát. (Csak az apám.) Még mindig dívott a szűkebb társasági körökben az „ártalmatlan”, kvaterkázó mikszáthi (mások szerint Molnár Ferenc-i) bonmot: antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat. Őrületes politikai vakság. Csak Horthy és a hozzá hasonlók látták előre a baljós jövőt (magyar függetlenség és zsidó megmaradás egyet jelentett), és ezért akarták minden áron elkerülni a náci megszállást.
(Folytatjuk.)