Jelenlegi hely

A sátánizált Horthy 41.

Szalay Károly
Szalay Károly képe

Folytatva korábban megkezdett „szöveg­elemzésemet”, két benne rejtőző árulkodó tényre hívom föl a figyelmet. Az egyik: Hitler menet közben megváltoztatta szándékát: a zsidókérdés végleges megoldását még a háború előtt be akarta fejezni! És kitelepítés helyett népirtással! A második: ha a háború vége előtt meg akarta „szabadítani Európát a zsidóságtól”, akkor már 1943-ban sem volt biztos a győzelemben. Amiből az következik, hogy olyan őrülten gyűlölte a zsidókat, hogy elpusztításuk majdhogynem fontosabb volt számára mindennél. Emlékeztetőül: kezdetben, a győzelem reményében a béke első napjai utánra tervezte a zsidóság Európán kívülre telepítését, mégpedig szellemi elődje, Lagarde terve szerint mentől messzebb a kontinenstől. A második szándékban megelégedett volna azzal, hogy a keleten meghódított szláv területekre telepíti őket kivétel nélkül. És ettől kezdve vált tűrhetetlenné az ellentét Horthy és Hitler között. Csak a harmadik fokozat volt a „végső megoldás”, vagyis a népirtás. 1938-tól, Imrédy miniszterelnöksége végétől a kormány eleget tesz a náci követeléseknek, és sorozatosan hozza meg a zsidó törvényeket. Amelyeket azonban, mint Ribbentrop és Veesenmayer is többször szemére hányta, nem hajtanak végre! Mert csak taktikáztak. Lévai Jenőt idézem Fekete könyvéből: „Amíg (…) Közép-Európa egész zsidóságát szinte tökéletesen megsemmisítették már a németek, a közel egymilliós zsidóságot mint addig fizikai létében szinte érintetlen »közép-európai zsidó szigetet« – Horthy kormányzó és a Kállay-kormány »védelme alatt« tudta a hitlerizmus….” Nem is került egyikük sem a háborús bűnösök nürnbergi padjára. Annál inkább náci fogságba. Sopronkőhidára, Mauthausenbe, Dachauba. Elgondolkodtok ezen?

Az 1944-es események igazolták a Horthy belső ellenzékéről, a nyilasokról föltételezett gonoszságokat. Vagyis a kormányzót, a baloldali ellenzékét és a zsidóságot is voltaképpen az egész országgal együtt nemcsak a nácik, hanem ők is súlyosan veszélyeztették. Horthy puszta hatalmi léte akadályozta a „végső megoldást” a német megszállás előtti időkben. Utána pedig csak annyi puvoárja maradt, amennyit megírtam és még megírok. Az viszont történelemhamisító őrület, hogy mindezeket a környülállásokat tudatosan elfigyelmetlenkedik a magyarságot mindenáron negativizáló defetisták. Nemkülönben a magukat győztesnek és antifasisztának minősítgető utódállamok. Holott 1945 után „vörösben” a legnácibb embertelenséggel bántak el magyarokkal, svábokkal, őslakosokkal.

Elismerem, tényföltárásom és hangütésem módja olykor pamfletszerű és indulatos, amit a „hivatalos” történetíró nem engedhet meg magának. De éppen e módszerem teszi lehetővé, hogy olyan jelenségekre, összefüggésekre világítsak rá, amelyekre a tudomány alkalmatlan.

Fölmerül azonban egy kérdés. Miként lehetséges az, hogy „majdnem egymillió zsidó” sorsa függött hazánk megszállásától, holott történelmi tény: még a nagy, csorbítatlan hazában sem éltek ennyien, vagyis Trianon előtt. Szent-Iványi Domokos írja, hogy az osztrák–német zsidók sorsa a magyaroké előtt már évekkel hamarább beteljesedett. „Csak azok menekültek meg élve, akik kivándoroltak, vagy Magyarországra tudtak menekülni, s ott Kállay Miklós beleegyezésével menedékjogot élveztek.” Ezt hallgatják el a sátánizálók.

Persze semmit sem lehet összemosni, homogenizálni, leegyszerűsíteni. A Horthy-időszak is évről évre változott. Még Mussolini zsidókkal szembeni viselkedése is. Ezért lehetett kezdetben pártfogónk Hitlerrel szemben. Azt kifogásolni tehát, hogy a magyar diplomácia Mussolinihez kereste az utat, buta, tudatlan, történelmietlen bucigyuriság.

(Folytatjuk.)