Jelenlegi hely

A sátánizált Horthy 45.

Szalay Károly
Szalay Károly képe

Ámulattal tölt el az a hatalmas filológiai munka, amit Lévai Jenő a holokauszt adatszerű föltárásával végzett. De kijjebb is tekintett. Már 1945-ben megjelent Bajcsy-Zsilinszkyről szóló könyve, tucatnyi műve pedig a magyar zsidóság kálváriájának hatalmas anyagával mindmáig a téma kutatásának alapjául szolgál. 1920-tól kíséri végig a zsidóság megpróbáltatásait a „pesti gettó csodálatos megmeneküléséig.” A zsidóság iránt mélységesen elkötelezetten, minden írásában tárgyilagosságra törekedett. Amit néha csodálok is, hiszen ő testközelből élte meg sorstársai tragédiáját. Miután Bárdossy – Lévai szerint – az újvidéki vérengzésekbe belebukott, Kállay Miklós került a miniszterelnöki székbe. Kállay a legközelebb állt Horthyhoz a politikusok közül – Bethlen és Teleki után –, és mindvégig együttműködött miniszterelnökként a vezető zsidókkal, Stern Samuval, Kahan-Frankl Samuval, dr. Reiner Imrével. Stern Samu 1945 után közölte Lévai Jenővel, hogy rendszeresen tárgyalt vele a miniszterelnök. Megnyugtatta: „ő csak a németek szemébe kíván port hinteni, (…) időt akar nyerni, a németek elvesztették a háborút: a zsidók sorsa pedig úgyis ettől függ.” Ugyancsak Lévai írja, hogy Hitler és Ribbentrop elégedetlen Kállayval. Azonnali követelésük vele szemben: l. a zsidók sárgacsillag-viselése, 2. a kulturális, gazdasági stb. életből való eltávolítása, 3. a zsidóság elkülönítésének és deportálásának előkészítése. Lévai Jenő írja: Kállay a kormányzóval egyetértve, éles hangú jegyzékben tiltakozott a nácik meglévő és leendő követelései ellen (1942-ben!). A nácik azonban nem nyugodnak. 1943 tavaszán követelik Kállay leváltását és a zsidóellenes rendszabályok bevezetését. „Horthy nem hajlandó Kállay leváltására, s kijelenti, hogy a Hitler által kívánt rendszabályokat sem alkalmazza a zsidósággal szemben.” Mire Hitler indulatosan jelenti ki: egyedül Magyarország szegül szembe akaratával Közép-Európában. Sajnos azonban az immáron évtizede egész Európában begerjedt folyamat a magyar határon sem állt meg. Fokozatosan nehezült a zsidók sorsa, amihez Lévai Jenő hozzáfűzi, hogy „a zsidóság fizikai ellenállásának teljes hiánya is elősegítette a lebonyolítás példa nélküli gyorsaságát.” A németek madzagon rángatták Ferenczyt, Bakyt, Endre Lászlót, Oláh Györgyöt, Szász Lajost és a vidéki deportálások a náci megszállás után, fegyveres fenyegetéssel „folyamatba tétettek”. Lévai könyvéből személyre szólóan kirajzolódik a zsidó sors tragikussá válásának közreműködő gárdája. Ám Reményi-Schneller náci besúgó a tiltakozó Pető Ernőnek egyszerűen letagadja a „deportálás tényét is.” Faragho intette Jarosst és Bakyt, hogy „féltékenyen őrködjenek a csendőrtestület hírnevén…” Számomra teljességgel érthetetlen, miként vadulhattak meg úgy emberek, ahogyan. És ugyanakkor velük szemben sokan elszabotálták a német intézkedéseket. Lévai Jenő név szerint említi Domonkos Miksa századost. A külföldiek, a pápa, a svéd király Horthyhoz fordultak a zsidók védelméért, s a svédek „Horthy Miklós befolyásának tulajdonították” zsidó gyermekek Palesztinába menekítését és a zsidók helyzetének enyhülését. Lévai Jenő egyértelműsíti, hogy Sztójay (a nyilasok által lefogott Kállay helyén) ellene tevékenykedik a kormányzó szándékának, miután Horthy közölte Faraghóval, nem engedélyez további deportálást. Jól érzékelteti Lévai Jenő, hogy ekkor már a kormányzó szinte tehetetlen, Sztójay, Imrédy, Reményi-Schneller a németek kiszolgálója. Horthy kijelenti: „a két gazember, Baky és Endre fékezhetetlen”, megpróbál tiltakozni: „Ezt nem tűröm! Nem engedhetem meg, hogy a deportálás továbbra is szégyent hozzon a magyarságra!” Követeli Baky és Endre eltávolítását. Július 8-án – válaszul – Baky fegyveres puccsot hajt végre csellel. Légiriadót mímel, de a „Horthy Miklóshoz hűséges hadcsoport erősebbnek bizonyult a Baky-féle csendőrségnél.” Lévai Jenő jól érzékelteti, hogy a július 8. körüli események kuszák, bonyolultak és krimibe illőek.

 (Folytatjuk.)