Elmentem a kedvenc könyvesboltomba. Nem azért a kedvencem, mert ide vagy oda tartozik, hanem mert bőséges árukészlete mellett rendezett, átlátható a kínálata. Ide járok évek óta, igaz, egy időre hűtlenné váltam, hiszen a polcomon sorakoznak az el nem olvasott könyvek, minek újakat venni. Csakhogy az ember kíváncsi fajta, persze hogy ismét a könyvesboltban találtam magam.

A feleségemnek megvettem Huszti Péter életrajzi könyvét, magamnak pedig Anthony Bourdain séf visszaemlékezéseit. A kedvenc könyvesboltomban néhányan lézengtünk mindösszesen, még eladóból is több akadt, mint ahányan megfordultak ott fél óra alatt. Templomi csendben haladtam a zsúfolt polcok között, sehol egy lélek, csak a könyvek és én. Mondhatnám, hogy ilyenkor a legjobb elmerülni a csillagászatban vagy a kortárs szépirodalomban, de az igazság az, hogy valamiért nyugtalanító volt az egész.

Amikor a pénztárhoz léptem, az eladó kedvesen rám mosolygott és kérésemre becsomagolta a Huszti-könyvet. Olyan jó, békebeli módon, nem kapkodva. Megkérdezte, hölgyet vagy urat ajándékozok-e meg, fiatal vagy idős (fiatal, mint én, válaszoltam merészen), majd együtt kiválasztottuk az egyéniségéhez illő csomagolópapírt. Akadt vagy harmincféle. Aztán az eladó pillanatnyi szünetet kért, hátralépett a pulthoz és igen akkurátusan becsomagolta a könyvet. Ollót vett elő, méretre vágta a papírt itt-ott, majd celluxszal leragasztgatta, dolgozott három percig. Köszönettel átvettem és távoztam. Magam sem tudom, jól vagy rosszul éreztem magam. Kitüntető figyelmességük jólesett, de jobb lett volna sorba állni, elvegyülni vagy ötven ember társaságában, ahogyan nem is olyan régen, amikor a könyvesboltokat nem kóbor remeték, hanem valódi tömegek vették birtokukba.

Más. Olvasom, hogy az úgynevezett fejlett világban már nem teniszkönyökben, hanem az „sms-nyaknak” keresztelt gerincbetegségben szenvednek a fiatalok. Az elnevezés a mobiltelefon, tablet fölötti görnyedő mozdulatra utal. Egy átlagos harminc év alatti fiatal napi négy órát (!) tölt el azzal, hogy a telefonját nyomkodja, és tényleg, gondoljunk csak a megannyi jelenetre utcán, kávézóban, buszon, lehet, hogy több az négy óránál is.

Először csak rossz könyveket olvastak az emberek, aztán jött a Cosmopolitan, most pedig a nyomkodás. Az emberiség egy része tényleg menthetetlen. Igényli, kívánja a szellemi mérgezést. A Facebookról már nem is beszélek: pontosan tudom, milyen veszélyes, jó két évig én is függő voltam. Csak többszöri nekifutásra sikerült leszoknom róla, veszélyesebb, mint a napi öt kávé, és az a trükk benne, hogy a legtöbb ember nem veszi észre, mennyire értelmetlen időtöltés órákon át olvasni a sok locsogást, sőt szaporítani azokat a saját agymenéseinkkel.

Szerintem viszont sms-nyakunkon nem csak azért van a fejünk, hogy kalapot tegyünk rá.

Nem igaz, hogy bármilyen hordozón elmélyülten olvasgathatunk. Teljesen más hagyományosan könyvet olvasni, mint elektronikusan. Írni is sokkal jobb tollal, mint klaviatúrán. Én például mindent meg tudok írni a laptopomon, most is ütögetem a billentyűket, de verset írni csak kézzel tudok. Egyszerűen nem megy másképp. Amikor kicsit utánajártam, kiderült, hogy nagyon sok írásból élő barát, kolléga még ma is saját kezével, füzetbe dolgozik. Állítólag az agyunk működésére is másképp hat, ha három ujjal összefogjuk a tollat, és úgy körmölünk, mint ha billentyűzünk, nem is tudom, lehet benne igazság.

Kézzel írni kézműves cselekedet. Ahogyan a boltban szépen, elmélyülten becsomagolják a frissen vásárolt könyvet, abban határozottan van valami személyes. Valami megismételhetetlen, egyedi, ami tökéletesen hiányzik a komputerek világából. Nem mindegy, hogy bedobunk valamit a McDonald’sban, vagy a saját kertünkben termett zöldségből, általunk személyesen ismert állat húsából falatozunk. Ha már rákényszerülünk, hogy naponta használjuk a számítógépet – amelyet megszeretni nem lehet, ahogyan például egy szép tollat megszeretünk – legalább őrizzük a hagyományos műveltség lángját, és időnként olvassunk könyveket! Információszerzésre kétségkívül a net a legalkalmasabb, de szépirodalomra, hosszabb olvasásra már nem. Arról nem is beszélve, hogy amíg az emberiség papírra vetett örökségét nem digitalizálják, addig szükség lesz a könyvtárakra is. A régi folyóiratoknak például csak a töredékét találjuk meg az interneten, ha valaki alaposan elmélyülne valamiben, előbb-utóbb hagyományos katalóguscédulák társaságában találja magát. A jó öreg könyvtárak alkalmasint többet kínálnak, mint a Google.

Az ókori Egyiptomban az írás és az olvasás a papi osztály, a szellemi javak őrzőinek kiváltsága volt. Bő évszázada az európai kultúrkörben őszintén elhitték az emberek, hogy a tudás, a műveltség mindenki számára elérhető, hiszen a könyvnyomtatás és a sajtó tömegcikké vált, mindenki szabadon hozzáférhetett. Ma az emberiség sms-nyakú része önként fosztja meg magát a műveltség áldásaitól. Lassan visszatérünk Egyiptomba, és nem feltétlenül a mumifikációra gondolok.

Az imént odaballagtam a könyvespolchoz, leemeltem egy könyvet, és megkerestem Kodolányi János 1943-as szárszói beszédét. Idemásolom egy részét.

„Nehéz ma szólni, jobb ma hallgatni. A bölcs tudja, mennél olcsóbbak a szavak, annál drágább a hallgatás. Ma pedig olcsó a szó, élő, nyomtatott egyaránt. Óriási bennük a kínálat. Feltalálták a rotációsgépet, s a világ minden nyelvén millió- és százmillió számra ontják a nyomtatott szót. Újságpapír árasztja el az eszkimók földjét, a pápuákét, tán még a pingvinekét is. Ha elmennénk a déli sarkra, bizonyosan újságot találnánk ott is, amit valamelyik mohó felfedező vitt magával. Újságpapír árasztja el az erdőket és mezőket, újságpapírt kerget a Szahara homokvihara. Rotációs papírt esőznek a bombák mellett a harci repülőgépek is. Tűzzel-vassal terjesztik a nyomtatott szót, hiába akarnál menekedni előle. Talán újságokkal tömik ki már a koporsóvánkost is a fejed alá, ha belefáradván az életbe, örök nyugovóra térsz. Feltalálták a rádiót is, és íme, alig néhány év leforgása alatt a hangos szó felfogására szerkesztett gépek milliói lepték el a Földet. Rádió recsegi, zúgja, bömböli, suttogja, dalolja, zengi, rikácsolja a kimondott, elröppenő szót. Rádió lármáz az eszkimók földjén, a pápuákén, rádió recseg bele a Szahara homokviharába, erdők, mezők csendjébe, s hiába akarnál menekedni előle. Nem foghatod be eléggé a füledet, hogy meg ne halld az utcára kiömlő, a szobád szentélyébe beömlő kimondott szavakat. Ülj le a készüléked elé, csavargasd egy kissé a keresőgombját. Magyarul, németül, svédül, angolul, olaszul, szlávul, törökül, japánul, a világ minden lehetséges nyelvén kopognak, ropognak, nyekegnek és recsegnek a szavak, szavak, szavak… Iszonyú bábeli zavar kavarog az éterben, mind a magáét mondja, a maga igazát erőszakolja rád. És ha az örvénylő szavak fülsiketítő világába belefáradtál, s örök csendre térsz, a sír üregéig elkísérik holttestedet, s imádkozó, síró hozzátartozóid gyászát a mindenfelől zümmögő s kiabáló szavak. Szavak tömegével árasztják el az embert, hogy magatartást, cselekedetet adjon cserébe. A szavak inflációjának idején mérhetetlen tömegű szót zúdítanak rád, hogy így vagy úgy gondolkozz, vagy ne gondolkozz, így vagy úgy érezz, vagy ne érezz, ennek vagy annak tudd magad, vagy ne tudd magad semminek. Nyomtatott és kisugárzott szavak légióját indítják ellened, hogy mennél többet adj magadból, az életedből, kenyeredből, házadból, ruhádból, tüzelődből, álmodból, munkádból, s te napról napra, évről évre több erőszakosan zúduló szót követelsz, hogy akár csak egy jottányit is adj magadból, s némi hitet, vagy akár illúziót kapjál cserébe a szavak kábító mákonyából.”

Szegény Kodolányi, ő még csak a rádiót és a sajtót ismerte. Mi már bloggereket kerülgetünk minden utcasarkon. Az ember persze örök balek, ma ezzel, holnap azzal kábítja magát. Mégis azt hiszem, hogy az sms-nyakat ki kell végre egyenesítenünk. Ha jobban tetszik, elsőrendű sorskérdés, hogy a gerincünk rendben legyen.