Mármint a sok kicsi indexes, origós. Elegük van a csokból, a családtámogatásból, ezért „rámennek” a témára, faggatják a klaviatúrát, majd kiizzadnak magukból néhány érvet, hogy miért baj, ha szaporodik a magyar.

Kérem szépen, akinek van humorérzéke, szeret nevetni, és egyidejűleg csodálja az emberi elme leleményeit, feltétlenül olvasson Indexet vagy Origót. Utóbbin írták például, amikor nagy komolyan sorba vették a csok „hátrányait”, hogy Budapesten nő a légszennyezettség, hiszen a csokos (és nem csókos!) családok kitelepülnek az agglomerációba, és ugye autóval járnak majd be – tönkreteszik nekünk a makulátlan, kormot nem látott Budapestet. Egy másik írásból kiderül: a csokkal az is baj, hogy hihetetlen lelki terheket ró a párokra, hiszen görcsölni kezdenek, hogy még nincs meg az alapfeltétel, nincs meg a három gyerek, istenem, mi lesz ebből, a végén megromlik a házaséletük, garantáltan elválnak. Az Origó attól is nagyon fél, hogy megdrágulnak az új lakások, ezért a kivitelezők „teszik zsebre a pénzt, amit az adóforintjainkból elosztogat az állam”. Azt pedig az Index címéből tudtuk meg, hogy a csok cigányellenes intézkedés, de alighanem az írás tartalma már nem olyan fontos, mint a címe, mert ott meg világosan leírták, hogy a csok nem cigányellenes.

Kész elmebaj.

A különös írásokra különféle válaszokat adhatunk. Én például mostantól nem veszem fel a fizetésemet, mert igaz, hogy a gyerek éhen hal, ha pénz nélkül állítok haza, de egyidejűleg attól is tartok, hogy ha sokat, egyre többet keresek, nagyképű leszek, a jellemem eltorzul, és menthetetlenül lelki sérültté válok. És lehet, hogy még a környezetszennyezés is nő.

Másrészt gondoljunk arra, hogy a szocpol logikája hajszálpontosan ugyanaz, mint a csoké. Az állam pénzzel serkenti a gyermekvállalási kedvet. A csok pusztán annyiban különbözik a szocpoltól, hogy sokkal több pénzzel. Miután azonban a tisztelt kollégák soha nem írták le, hogy a szocpol környezetszennyezéshez vezet, logikus, hogy az a bajuk: a csokkal sok pénz jár. Vagyis társadalomformáló, politikai következményei vannak a döntésnek, ezt pedig nem hagyhatják szó nélkül. Csak ugye zsigeri gyávaságukban úgy tesznek, mintha az elvről és a konkrét intézkedésről volna szó, pedig dehogy, ők a pozitív következményektől félnek.

Harmadrészt gondolkodjunk el egy cseppet az állításokról. Nem arról van szó, hogy van a fehér, amelyet most feketére pingálnak? Az állam több tízmillió forintot ad egy-egy párnak, családnak a méltóbb életre, és erről azonnal be kell bizonyítani, hogy rossz intézkedés?

A módszer, a torz gondolkodás ismert. Pontosan azok a receptorok lépnek mozgásba a kollégák buksijában, amelyek már oly sokszor kisegítették a szervezett baloldalt. Kiáll Gyurcsány Ferenc az övéi elé, és trágárkodva leteremt mindenkit, beismeri, hogy hazudott? Igazságbeszéd! Csökkenti az Orbán-kormány az emberek rezsijét? Többet fizetünk!

Elgondolkodtam azon is, hogy mi, újságírók hogyan címkézgetjük egymást. Magánügy is lehetne, de valamelyik nap egy roppant előzékeny portálon azt olvastam magamról, hogy szélsőjobboldali újságíró vagyok. Az igazat megvallva, az elmúlt negyedszázadban meg sem rebben az ember, ha szélsőjobboldalizzák, a mi szakmánkban sokáig az volt a módi, hogy aki nem boltolt a hálózatba tömörült szabad kezdeményezőkkel, előbb-utóbb nácinak neveztetett. Csak úgy mellesleg, túl a megszokáson, kérdezem félve: miért is lennék én, lennénk mi szélsőjobboldaliak? A szélsőjobboldaltól egészséges ember éppúgy irtózik, mint a szélsőbaloldaltól. De a lényeg, hogy miközben sértegetik és címkézik az embert, az úgynevezett liberális sajtó, beleértve az Indexet és az Origót, a következőképpen dolgozik: végy egy nagy levegőt, ülj le, olvasd el a hírt, majd írd meg az ellenkezőjét. Akkor is, ha ostobaságokat írsz, akkor is, ha nevetségessé teszed magad. A lényeg ugyanis nem a te hitelességed, még kevésbé az igazság maga, hanem az, hogy negyed kilenc és fél kilenc között szülessen egy újabb kormánygyalázó írás.

Én nem is tudom, ki a szolga, és ki a szabad ember, kedves origós kollégák. Mert megnyugtatlak benneteket: amikor Gyurcsány Ferenc vezette ezt az országot, mi nem így írtuk a cikkeinket. Elegendő volt pusztán feldolgozni a napi eseményeket, rengeteg témát, elemezni valót adtak nekünk az akkori kormány tagjai. De ilyen böszmeséget, már megbocsásson a világ, hogy ti a környezetszennyezésről és az elidegenedésről fecserésztek, miközben a magyar családok gyarapodnak, újságíró még nem csinált. Szakmailag nulla, emberileg elégtelen, akárhonnan is nézzük.

Ha pedig magát a dolgot, a csokot nézzük, a mostani intézkedés történelmi léptékű. A gyes 1967-es bevezetése óta nem fordult elő, hogy egyetlen kormányzati intézkedéssel reményt hozzanak a családok mindennapjaiba. A csok következtében több tízezer, akár több százezer olyan gyermek születik majd meg ebben az országban, aki egyébként nem született volna meg. Fekete Gyula minden könyvében leírta, sürgette, a magyar nemzeti értelmiség legjobbjai évtizedek óta kérik a nagypolitikát: ne csak szavakkal, de konkrétan is tegyenek valamit népünk megmaradásáért. És most valóban történt valami, és akár csak a devizahitelesek megmentésénél, fokozatosan haladunk majd. Újabb és újabb kormányzati intézkedésekkel segítik a magyar párokat, családokat, hogy soha többé ne mondhassa senki: jó volna még egy gyerek, de ne merjük vállalni, mert nem elég nagy a lakásunk, nincs elég pénzünk.

Felhívom a figyelmet a pár sorral feljebb található népünk kifejezésre. Nem véletlenül használtam. Az indexes, origós cikkek közben óhatatlanul is eltűnődtem: nekik is népük? Hogy a személyi igazolványunk ugyanolyan, hogy ugyanaz az anyanyelvünk, világos, egy kicsit másra gondoltam. Akinek a magyarság gyarapodása, megmaradása nem fontos, aki a rendelkezésére álló szerény gondolati készletből csak a kormány-ellenzék viszonyában képes értelmezni magyar gyerekek megszületésének tényét – miféle magyar? A néphez, nemzethez tartozik-e? Miféle felelősséget visel közösségi ügyeinkért? Szereti-e ezt az országot, és nem úgy, mint átmeneti szállását, hanem mint egyetlen hazáját, ahol megszületett és majd meg is hal?

A végére hagytam az origós cikk legdurvább mondatait. Micskei Lajos szó szerint ez írja: „Rengeteg kárt okozhat a csok. Eközben lehet, hogy nem is éri el a célját: NEM FOG TÖBB GYERMEK SZÜLETNI.” Nagybetűvel írtam, amit az eredeti cikkben vastagon, kékkel bekereteztek, valósággal kiugrik az üzenet.

Itt felesleges bármiféle magyarázat. Igazából nem akarják, hogy gyerekek szülessenek, erről van itt szó. Képtelenek odaszegődni egy nemes ügy mellé, képtelenek kimondani, hogy egyébként nem szívlelem a kormányt, de ez jó intézkedés. Milyen átlátszó, milyen együgyű módi: be akarják égetni a gondolataink közé, vastagon, kékkel, bekeretezve, hogy hiába minden, nem lesz több gyerek. Ezért szorítanak, ezért szurkolnak. Őszintén fájlalják, ha egy-egy család magasabb emberi nívón éli az életét. Elfordítják a fejüket, ha gyermekek nevetnek a játszótéren. Mindennek nem lett volna szabad bekövetkeznie, hiszen ők megmondták, leírták, hogy apadjon a magyar, aztán pedig éppen az ellenkezője történik.

Már itt is vagyunk a kultúrkampfnál. És olyan unalmas, hogy mindig ide tévedünk. Esküszöm, betege vagyok a gondolatnak, hogy mindennek a végén az ideológia, az izmus áll az ember helyett. De mégis le kell írni, ezredszerre is: immáron nem ti tematizáltok ebben az országban. Holtak az igéitek, unalmasak vagytok. A liberális – teljes joggal – szitokszó ebben az országban, és egyre inkább egész Európában. Tudom, hogy fáj nektek, de attól még igaz: a csok, ez a rendkívül fontos, túlzás nélkül nemzetmentő intézkedés már ott motoszkál a magyar fejekben. Családok ezrei beszélgetnek, terveznek, gondolkodnak a jövőről. Ennél jobb hírünk nem is lehet. A csata fejben dől el, és ha elhisszük, hogy magyarként élhetünk, és az utódaink utódai is magyarul élhetnek majd a Duna–Tisza táján, akkor az úgy is lesz. A döntés tehát megszületett, és akár kultúrkampfra visszük a dolgot, akár nem, ismét kaptunk egy esélyt.