Baruch Spinoza felvilágosodáskori amszterdami zsidó filozófus volt, akire világi, racionalista nézetei, valamint panteista istenfelfogása miatt a zsidó vallási közösség kimondta a „héremet”, vagyis a „nagy átkot”, amely megtiltott bárminemű, akár hétköznapi érintkezést is közte és a zsidóság többi tagja között. A racionalizmus és materializmus hírnökét később a világi zsidóság ikonként kezelte és szabályos kultuszt alakított ki körülötte. Élete és munkássága a diaszpóra asszimilálódó, de mégse asszimilálódott zsidó identitásnak vált példaképévé.

Ennek a kultusznak és a diaszpórának az egyik fontos kulturális pesti hadszíntere a Spinoza Színház és Kávéház, tisztes világi zsidó irányítás alatt, ahol a felvilágosult Spinoza szellemét amolyan modern liberális-zsidó kötődéssel, némi állampárti múlttól foltos, de annál nagyobb mellénnyel ápolgatják a Spinoza-barátok.

Ide volt hivatalos Vona Gábor, a Jobbik elnöke, hogy ugyan mesélje már el, valódi-e ez a néppárttá alakulás, szelídülés, vagy a finom selyemöltöny alatt még mindig ott van a gárdacímer a magyar oroszlánokkal, amelyek nyilván ők, a jobbikosok, akik a pártelnök korábbi elmondása szerint „sohasem lesznek Izrael kutyái”.

Spinoza szelleme, etikája bizony minden további nélkül megengedne ilyen beszélgetést, sőt talán mint héremmel sújtott zsidó, még szorgalmazna is ilyet, vagyis a hely minden paradox látszat ellenére talán a legalkalmasabb lenne gyökeresen ellentétes nézetek ütköztetésére: mondjuk egy antiszemita és egy cionista vitájára. Vagyis hogy lehet-e, kell-e ilyen típusú vita, főleg ilyen helyszínen, és ez inkább hasznos-e, mint káros? Számomra ez egyértelmű. Kellenek, kellenének, és mindenkor hasznosabbak, előrébb vivők, mintsem az előlük való elzárkózás. Polgári konzervatív demokrata nem is mondhat mást.

Csakhogy Vonát a nagy Spinoza-barátok, kedvenc MSZMP-s műsorvezetőjükkel együtt nem akkor hívták meg, amikor épp az Izraelt a föld színéről is eltüntetni akaró Iráni Forradalmi Gárdát szerette volna behívni a választások ellen­őrzésére, és nem akkor, amikor tényleg fenyegetően, zaklatóan vonulgattak cigánysorokon a borsodi falvakban. Nem! Akkor Vona pont azt a szerepet töltötte be, aminek alapján jó nagyot lehetett tüntetni a Mindannyian Együtt Jeruzsálemért rendezvényen a nácik, antiszemiták ellen.

És ekkor Spinoza felvilágosult Dob utcai barátai sem érezték úgy, hogy netán egy jó kis vitát kéne folytatni Vonával arról, mi is az a „cigánybűnözés”, és mit is jelent az, hogy Simon Peresz többek között Magyarország izraeli felvásárlásáról értekezik. Pedig a nagy névadó, Spinoza egy felhőn ülve boldogan hallgatta volna e vitát…

De ha Spinoza barátai el is jutottak volna egy ilyen gondolathoz, akkor minden bizonnyal Vona nem mert volna bemenni az oroszlán barlangjába. Valamilyen jó vaskos nyílt levélben üzent volna egyet a Kurucinfón: márpedig ha ő megmondta, hogy nem lesz Izrael kutyája, akkor csak nem gondolja ez a pesti brigád, hogy egy akkora volt komcsi, mint Rangos Katalin őt egyáltalán megszólíthatja… Ilyen beszélgetés – ami tehát valóban az élő vitát hozta volna be a Spinoza Színházba – nem jött létre, mert akkor mindenkinek más volt az érdeke.

És ha a mostani találkozót megnézzük, akkor is innen kell elindulnunk. Az érdektől. Igen, most úgy tűnik, hogy Vonának is, a Spinoza-barátoknak is eljött a pillanat, amikor a nagy találkozás legfőbb érve, a közös érdek összeért. És innentől kezdve, ha már látott értelmiségi pironkodásra alkalmas beszélgetést a közélet figyelője, akkor ez az a beszélgetés volt. De elhatárolódva számos bántó, csaholó bértollnoktól, fontos tisztáznom, hogy ez nem jelent teljes kritikai lebunkózást. Sőt, kommunikációs technika szerint, akár tananyag is lehetne belőle.

Rangos Katalin, a hiteles kérdező látszatának, Vona pedig a hiteles válaszoló látszatának lehetne iskolapéldája. Igen, kétszeresen látszathitelesség szereplői ők. Mindenki addig a határig megy el, ameddig még úgy tűnik, hogy a célja a beszélgetésnek valami nagy találkozás, valami nagy kibeszélés, valami nagy megértés. De mégis látszik, hogy nem… Nem az! Újra és újra próbálják fenntartani e nagy látszatot, de nem megy… És így a patikamérlegen kimért hitelességi látszatok lehet, hogy tankönyvbe kerülnek, de nem a pozitív, hanem a negatív példák közé.

A helyszín jó, mert érdekes és van kisugárzása, önmagában való üzenete. A beszélők jók, mert a helyszín szelleme drámaivá teszi a találkozásukat. A találkozás feszültségét viszont a szereplők rögtön oldják, majd a várt küzdelmük pávatánccá alakul. És ez még a diszkurzív környezetet elsődlegesen adó közönség számára is visszás. Be is kiabálnak a feszültség érdekében… De ez csak nem érkezik. A szereplők kényelmessé válnak. A spontaneitás csökken. Ha te lejjebb adsz ebből, én lejjebb adok abból, ha te nem támadsz meg itt, akkor én sem támadlak meg ott… És ez még szép is lenne, sőt kívánatos a párbeszéd érdekében.

Ahol fogás volna, nincs több kérdés. Ahol meg színt kellene vallani, ott megértést, feloldást nem hozó lelki utazás lesz az indoka az oroszlánszelídülésnek. Csakhogy így az oroszlánság is jelmezzé szelídül. És az egész kezd mindannak ellent mondani, amit a nagy névadó képviselt.

A feszültség megszűnt, kiürült a drámaiság, kiürült a hely szelleme, végül meg kiürült maga a hely is. Ettől viszont sem Vona, sem Rangos nem lett sem jobb, sem rosszabb szereplő, mint előtte voltak. Csak egyvalami maradt utánuk meztelenül hunyorogva a színpadon: a rövidlátó érdek. Mert minden nagy igyekezet ellenére, minden látszólagos ügyes konstruálás mellett világossá vált, amit Vona ki is mondott: ez csupán „egy értékesítési folyamat” volt a felek számára. Ügynöki tevékenység, egy új termék bevezetésére, ami nyomokban még Jobbikot tartalmaz. Spinoza, ha bele is kukkantott odafentről a beszélgetés elejébe, a második kérdés után biztos, hogy legyintve otthagyta vélt barátait és elment aludni: „Ja kérem, ez csak egy politikai termékbemutató!”