Szamárságok IV.

Tovább részletezem az előző cikkeimben megpendített vagy csak félig kifejtett nézeteimet. Mégpedig a történelem ismeretének fontosságáról jelenünk helyes értékeléséhez. Pontosabban cselekedeteink helyességéhez. Látható, az európai politikusok többsége képtelen helyes döntések meghozatalára. Németországban a történelmi tudatlanság visszavágott. Merkel, mint valami rémült tyúkanyó, akinek ketrece körül róka ólálkodik, totyog le s föl. A liberális és zöld felelőtlenek csapdába csalták a német politikát. A svéd liberális kácsa ellenünk hápog, s egyáltalán semmit sem ért az európai történelemből. Különösképpen nem a közép-európai múltból, amely nemcsak Magyarország, hanem Lengyelország, de Románia, Csehország, Szlovákia sorsát is meghatározta, a szerbekről, horvátokról, bolgárokról nem is szólva. Úgy látom, először Orbán ébredt föl, s rögtön utána a lengyelek. Mert történelmi sorsunk, tapasztalataink közösek, következtetéseink azonosak.

Milyen a véletlen! Tizenötezres könyvtáramból tegnap emeltem le Alain Peyrefitte: „Le mal français” című tanulmánykötetét, mely a francia valóságról szól. „Az ember nem tekinthet az időszerűség mélyére anélkül, hogy legelőször ne tekinthetne a múlt mélységeibe” – írta a francia szerző. 1946 óta megjelent művei­ben a francia történelem aktualitásairól értekezik, Algéria különválásától a drogproblémáig és a modern kori bűnözés elterjedéséig. Ugyan mit szólna a mostani európai történésekhez?

A föntebb idézett mondatot nevezhetném Peyrefitte-doktrínának is, amely már azért is közhelyszerű igazság, mert sokan rájöttünk erre, s például az a szánalmasan ökörfejkóró Niedermüller az elevenjébe vágott bele rozsdás bicskával, amikor a magyarellenessége mellé a lengyelellenességet is magára pufajkázta.

Bolsevista hagyomány a tömeglélektan, az atavizmus társadalomban működő mivoltának a tagadása. Ha tetszik, ha nem, Orbán Viktor ezt a lényeges társadalom-lélektani jelenséget ismerte föl, amikor a határon túli magyaroknak a fölkarolását 1945 óta először forszírozza vezető magyar politikusként. Az már más lapra tartozik, hogy ebből nemcsak a kilenc évtizede nyomorgatott honfitársainknak, hanem a Fidesznek is haszna van. Gyurcsány is megtehette volna ugyanezt, de szűk látókörű és főleg teljesen érzéketlen a magyarság mibenléte iránt. 1948 és 1990 között a kommunista elnyomás negligálta a határon túli magyarokat. És úgy tűnt, hogy ezt a hazai magyar társadalom tudomásul veszi, sőt elfogadja. De itt bukkan föl az atavizmus és a tömeglélektan ténye. Az értékesebb polgárok, hazafiak együttéreznek külföldre szakított honfitársainkkal. Ez a hazafias érzés lassan éledezik Csipkerózsika-álmából. Egyszerűen nevetséges érvelés arra hivatkozni, hogy csak az szavazhat, aki adót fizet itthon. Az állampolgárság, a négyévenkénti választás nem pénzügyi, anyagi kérdés. Sokkal több. Lelki erősítő injekció a már-már nemzeti öntudatát elvesztő, hitehagyott, lemorzsolódó magyaroknak. Ennyire azért nem szabad ostobának lenniük a liberális, szocialista, zöld meg mit tudom én milyen politikusoknak. A szakadatlan támogatások, amit a határon túlra szorult magyaroknak nyújt a kormány, nem Fidesz- vagy Orbán-ügy, hanem hazafias kérdés. Ezt nem érteni büntetendő cselekmény. És az már maga az őrület, hogy a talán nem is mélyen hazafias magyar is kárhoztat ennek elhanyagolásáért.

Szomorú szamárság, hogy a ma ellenzéknek nevezhető pártok nem tanulnak saját hibáikból sem. A minap odaállt a fölszólaló képviselő mögé Szél Bernadett, és egy papírdarabkát mutatott „hazudik” fölirattal. Idétlen gyermekcsíny. És ez a tyúkeszű nő miniszterelnök-jelölt? Őrület!

Lapszám: