Mindig úgy emlékeztem, hogy John McEnroe rémes fickó volt. Hogy földhöz vágta az ütőjét meccs közben, mutogatott a nézőknek, és válogatott sértéseket zúdított a bíróra. Aztán valamelyik nap megnéztem néhány régi mérkőzésének részletét, és ismételten csak bebizonyosodott, hogy a múlt egy kicsit mindig más, nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogyan évtizedek múltán felidézzük. Tény, hogy a híres amerikai teniszező sokat bosszankodott, de káromkodás helyett ilyesfajta mondatok szaladtak ki a száján: „Ezt nem gondolhatja komolyan!”, „Válaszolja meg a kérdésemet, bíró!”

1984-ben ez volt a botrány a világban, a televíziós közvetítésekben.

Ma pedig az a botrány, ha a híres klubcsapat sajtótájékoztatóján a világhírű edző vagy játékos nem küldi el melegebb éghajlatra az újságírókat. Vagy gondoljunk a pálya széli játékosinterjúkra, ma már minden élő televíziós közvetítés magában rejti egy elröppenő b… meg vagy f…m veszélyét (még akkor is, ha Bobby Charlton óta tudjuk, hogy a káromkodás a labdarúgás szaknyelve). Ma az a botrány, ha a délutáni műsoridőben nem bukkannak fel műmellű nők és edzőtermi sutyerákok a televízióban, hogy pár ezer forintért eljátsszák epizódszerepüket valamelyik „szórakoztató műsorban”, szerény mondandójukat sűrűn megtűzdelve mocskos kifejezésekkel. Az is botrány manapság, ha az újságíró mondjuk, Kosztolányi modorában ír, és nem követi a Magyar Narancs gonzó stílusát, a céltalan és értelmetlen trágárkodást, amely húsz éve elborította a közéletet. Arról már nem is beszélve, hogyan beszélnek a politikusok a parlamentben, hogyan beszélnek az emberek az utcán, hogyan beszélnek egymással férfiak és nők, az elemi udvariasságot is sutba dobva.

Apropó, nők. E sorok írója nem sznob, és különösen nem mondja azt, hogy a csúnya szavakat végleg száműzni kellene, lehetne (nyelvtörténetünkben például izgalmas fejezet a káromkodások történetének alakulása). Katona is voltam, kocsmában is jártam már, teljesen helyénvalónak tartom, ha férfitársaságban elcsattan néhány vaskosabb kifejezés. De amit az utcán művelnek fiatal nők, a tizenéves korosztálytól egészen a középkorúig, ahogyan alpári stílusban, mocskos kifejezésekkel cseverésznek, az teljességgel elfogadhatatlan. Ennek hátterében nyilvánvalóan ott az ösztönös törekvés: ha már a hajuk rövid, ha úgy öltöznek, mint az „erősebb nem”, ha önálló munkát végeznek, akkor nyelvileg is teljesen idomuljanak a férfiakhoz. Mert az eman­cipált nő nem beszélhet másképp, csak úgy, ahogyan a matrózok a kikötőben. Mindeközben elfelejtjük, hogy a vulgáris kifejezésmód a férfit is lealacsonyítja, nemhogy a normális esetben melegséget, kecsességet, finomságot hordozó nőt. Ha ezek a lányok, asszonyok tudnák, mit érez egy normális férfi, amikor szennyes locsogásukat hallgatja, soha többé nem használnának bizonyos szavakat, és sietve visszamenekülnének elveszett nőiességük sáncai mögé.

A szó maga a gondolat. A gondolat pedig a tett. Aki csúnyán beszél, az rosszul gondolkodik és végső soron rossz cselekedeteket hajt végre. Aki trágárkodik, nemcsak beszennyezi környezetét, de a kimondott szóval megszaporítja a nemkívánatos következményeket is. Az ország, a magyar társadalom kevésbé ellenálló része példaként tekint a káromkodókra. És aztán nemcsak átszakadnak a gátak, hanem teljesen elborít mindent a szenny.

A trágárság nem egyszerűen az alsóbb néposztályok nyelve, ahogyan hajdani grófok hitték. A trágárság az alacsonyabb szellemi nívón álló emberek anyanyelve, függetlenül származástól, osztályhelyzettől. Ma, amikor úgynevezett értelmiségiek beszélgetnek, gyakran semmiben nem különböznek a százötven évvel ezelőtti futóbetyároktól. A kifejezésmód azonnal elárulja gazdáját: ha valaki sűrűn megtűzdeli beszédét káromkodással, biztosak lehetünk benne, hogy nemhogy a társadalom, de önmaga vezetésére sem alkalmas. Ha pedig a társadalmat csupa faragatlan és alapvető önismerettel sem rendelkező ember vezeti, a társadalom is éppen olyan tufa lesz, mint a vezetői.

Az egyenlősítő ideológiák – többek között – a társadalmi és egyéni különbségek felszámolására jöttek létre. Miután a szocializmus és a liberalizmus egyaránt egyenlősítő ideológia, Magyarországot immáron hetven éve sajátos ízlésdiktátum sújtja. Nem gondolkodó, hanem fogyasztó emberekre van szükség, agyatlan ösztönlényekre, akik engedelmesen végrehajtják a parancsokat, és még tudomásuk sincs róla, hogy lépésről lépésre lemondanak önmagukról. Választanunk kell, melyik táborba lépünk: a gondolkodó emberek vagy az ösztönlények közé? Minden cselekedetünk, minden gondolatunk, minden szavunk elárulja majd hovatartozásunkat. Ha öltönyben, nem pedig pólóban járunk színházba – választottunk. Ha igyekszünk jó könyveket olvasni, nem pedig kattogtatni naphosszat a manipulatív híroldalakon – választottunk. Ha hebegés-habogás és válogatott mocskosságok helyett választékosan fejezzük ki magunkat – megint csak választottunk.

Nem olyan bonyolult ez, kezdhetjük a megfelelő szavak, kifejezések alkalmazásával.