Pontosan öt évvel ezelőtt, 2010. november 29-30-án rendezték Tripoliban a III. EU–Afrika csúcstalálkozót. Líbia diktátora ekkor még nem tudta, hogy csúfos bukásáig és haláláig már tizenegy hónap sincs hátra (2011. október 20.), mert az USA és szövetségesei által gründolt Arab Tavasz érdemben mindent elsöpör abból, amit a világ 1969-től Líbiának nevezett.

A Reagan által a „Közel-Kelet veszett kutyájának” nevezett Moammer el-Kadhafi mint házigazda kemény, de egyben kristálytiszta közeljövőt festett Európának az európai politikusok előtt. Méghozzá azt, hogy a „keresztény és fehér” Európa „fekete” lesz, amennyiben az Európai Unió tagállamai nem hajlandóak pénzügyi és technikai támogatást nyújtani Líbiának az afrikai illegális bevándorlás megfékezésében. Az egyébként brutálisan kegyetlen, szolgáival még állatként sem bánó diktátor szavait sajnos nem kellő súllyal mérlegelte az EU elpuhult politikusi osztálya. Egészen pontosan, ha megnézzük az akkori sajtóbeszámolókat, majd mindegyik politikusi értékelés vagy PC elemzés a líbiai elnök szavait puszta fenyegetőzésnek és dülöngélő rendszere anyagi megerősítésére szánt hatásvadász beszédnek tartotta, s pont annak lényegi mondandójával nem nézett szembe.

Pedig a diktátor szavai – aki egyben a pánarab egyesülés és pániszlám térfoglalás egyik jelentős nemzetközi gründolója volt már az 1970-es évek közepétől – kristálytisztán mondta ki az EU vezetőinek felelősségét arra vonatkozóan, hogy miként fog alakulni Európa és a kontinens civilizációjának sorsa 2050-ig.

A közel 80 európai és afrikai állam- és kormányfő részvételével zajló tanácskozás nyitónapján – Magyarországot Schmitt Pál köztársasági elnök képviselte – Kadhafi elmondta, hogy az európai országok közül egyedül Olaszországra és Berlusconi elnökre számíthat az illegális migráció visszaszorításában, a többieket nem érdekli a migráció kérdése. Pedig az afrikai migráció feltartóztatásában Líbia teszi a legtöbbet. (Nyilván mellette ekkor még Egyiptom és Tunézia is kivette részét e feltartóztatásból és a tengeri határvédelemből.)

Kadhafi utolsó olaszországi útján, 2010-ben azt is mondta, hogy „Európa iszlamizálódása immár tény.” A vezér ekkor még évi tízmilliárd eurót kért az EU-tól, hogy ennek ellenében lassítsa a Földközi-tengeren át zajló migrációt, annak katonai megakadályozásával. 2010 novemberében azonban már azonnali ötmilliárd euróval is beérte volna, az EU-Afrika-csúcs nyitónapján ugyanis már „csak” ennyit kért Európától az észak-afrikai partok felügyeletéért.

Ám ekkor kimondta azt is, amit öt évvel később Törökország, hogy jelentős anyagi hozzájárulás hiányában semmit sem fog tenni az öreg kontinensre tartó fekete és muszlim menekültáradat megállítása érdekében.

Kadhafi nem szemérmeskedett a két földrész közötti partnerség kudarcának kimondása kapcsán sem. (Persze az EU nagyjai erre is csak legyintettek!) A líbiai diktátor kendőzetlenül kimondta, szembe kell nézni azzal a ténnyel is, hogy a 2007-ben kötött és a közös stratégiát elindító megállapodásoknak „semmilyen érezhető hatásuk nincs, azok csupán papíron léteznek.” (…) „Európa a kormányzásról és az emberi jogokról beszél nekünk. Miközben mi a politikára koncentráltunk, figyelmen kívül hagytuk a gazdaságot. Afrikának ez utóbbira van szüksége, nem pedig a politikára” – szögezte le 2010-ben az EU-Afrika fórum házigazdája. Világossá tette azt is, hogy „Afrika olyan, mindkét fél számára előnyös kapcsolatot szeretne, amely a közös érdekeken alapul, nem pedig a kizsákmányoláson.” A diktátor egyértelműen utalt rá, hogy tarthatatlan és egyben öngyilkos az, hogy az EU-s gazdag országok nem afrikai területen akarnak életszínvonalat javítani, mert ennek egyenes következménye a migrációs hajlam és kényszer növekedése, ami feltartóztathatatlan méreteket vehet egy idő után.

Persze az EU pöffeszkedői az első sorokban még csak kényelmetlenül sem érezték magukat e percekben. Azt is csak puszta blöffnek gondolták, hogy míg a migráció iránya megváltoztathatatlan lesz a jövőben az EU felé, s maximum csak katonailag és gazdaságilag lesz feltartóztatható, addig az afrikai országoknak lesz más világkereskedelmi partnere az EU-n kívül, méghozzá a BRICS-országok, azon belül is elsősorban Brazília és Kína.

Az USA-val, Franciaországgal, de főleg Nagy-Britanniával mindig is konfliktusban lévő Kadhafi nagyotmondásának tudták be a tisztelt jelenlévők azt is, amikor azt mondta, hogy:

„Követeljük a WTO megszüntetését… (A szervezet) azt akarja, hogy nyissuk meg határainkat a külföldi áruk előtt, amelyek tönkreteszik a saját iparunkat”, majd kimondta, hogy álláspontja szerint „az IMF és a WTO tönkretették Afrikát és a világot, és ugyanúgy terroristának minősíthetők, mint Oszama bin Laden vagy az al-Kaida.”

Kadhafi ekkor talán már érezte a vég közeledtét, de ha nem, akkor is azt gondolhatta, hogy hatalmának immár egyetlen nemzetközi legitimáló ereje lehet, ha diktatórikus rendszere képes határvédelemre, képes arra, hogy a mindössze 300 kilométerrel odébb lévő Lampedusa vagy az 500 kilométerrel odébb lévő Szicília partjait megvédje az útra kelni akaró afrikai tömegektől.

Amikor az Arab Tavasz és az észak-afrikai-amerikai Facebook-forradalom kitört a következő év, 2011 februárjában, Kadhafi átkot szórt mindazokra, akik támogatják az ellene felkelőket, s elsőként szüntette meg a menekülteket visszatartó intézkedéseket, amit az akkori máltai külügyminiszter, Tonio Borg is óriási veszélyként jelzett Európa politikusainak.

Aggodalma vissza is igazolódott már 2011-ben, ugyanis az uniós földközi-tengeri hatóságok statisztikái szerint, a menekültáradat csónakjainak döntő része valóban Líbiából indult, s indul mind a mai napig útnak. Kadhafi állítólag utolsó perceiben is, amellett, hogy az őt elfogó kísérőinek rimánkodott, Európa és a Nyugat bukásáért könyörgött, s azt kívánta, hogy az arab és a muszlim tenger árassza el és falja fel egész Európát.

A Kadhafi elleni koalíciót és megbuktatásának katonai tervét Franciaország oldalán Nicolas Sarkozy elnök, Nagy-Britannia részéről pedig David Cameron szorgalmazta. Németország, így Angela Merkel óvakodott Líbia politikai rendszerének szétverésétől, és egyben éles bírálatokat kapott, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában tartózkodott a katonai intervencióról rendezett szavazáson.

Ám Kadhafi átka, úgy tűnik, mindnyájukat utolérte. A német kancellár 2011-ben pont Thomas de Maiziere német belügyminiszter Kadhafi beszédét igazoló, az EU-Afrika-csúcs kapcsán tett kijelentése miatt volt óvatos, aki szerint 2010. november végén: „Líbiában körülbelül még egymillióan várnak arra, hogy átkelhessenek a Földközi-tengeren”. Azonban 2015-re a Törökországból érkező bevándorlási hullám kapcsán már elszállt ez a veszélyérzet Angela Merkelből, s míg 2011-ben még védendőnek vélte Európa déli határait a menekült- és bevándorlóáradattól, addig 2015 nyarán Merkel a keleti muszlim népvándorlás ellen nem hogy egyetlen aggályát sem fejezte ki, hanem egyenesen meghívót küldött inkriminált mondataival az egyre csak gyarapodó, egyre csak áradó népvándorló muszlimok tömegei felé.

E fordulat sokáig a politikai elemzések és történelemtudósok reflektorfényében lesz. S talán „Kadhafi átkaként” fog elhíresülni. És bizony ismernünk kell azokat is, akik 2010-ben nem hogy nem hallották meg a történelem szavát, és nem látták meg az Európára leselkedő legújabb kori civilizációs végveszélyt, hanem amikor az már világossá vált 2011–2012-ben, akkor sem adtak helyes választ rá, hanem a kontinenst történelmi veszélybe sodorták. A felelősök között Sarközy elnök, Cameron miniszterelnök és Merkel kancellár mellett ott van Hermann von Rompuy ET-elnök, és ott van egyik fő felelősként José Manuel Barroso EU-bizottsági elnök, aki 2004-től 2014-ig vezette az EU-t és ma még csak a nevét sem halljuk azok között, akik súlyos felelősséget viselnek azért, hogy az EU az elmúlt tíz évben abszolút negligens és ostoba politikát folytatott bevándorlás ügyben. S felelős a liberális párti svéd bevándorlási biztosa is, Cecilia Malström, akit ugyancsak Kadhafi átkának beteljesítői közé kell soroljunk.

A két utóbbi EU-s politikus felelősségét – hivatali mandátumuk 2014-es lejártával is ugyanolyan léptékűnek kell tartanunk, mint Merkel kancellárét. Megkérdezte valaki Barrosót 2015-ben, hogy érez-e felelősséget tízéves bizottsági elnöklés után, hogy ilyen Európai Uniót hagyott hátra? Megkérdezte valaki Malström asszonyt 2015-ben, hogy érez-e lekiismeretfurdalást, amiért nem vette komolyan Törökország 2012-es és 2013-as előrejelzéseit és segítségkérést migránsügyben?

Nem, senki! E sorok írója vetette fel több helyütt felelősségüket, de ennyi! Nem érdekes ez? Mindenki, aki 2010 november 29-én hallotta Kadhafi diktátor szavait, azok ma egy széteső, schengeni határok nélküli, tagállami szuverénekkel és saját népükkel vitázó országokat vezetnek, s egy széthulló, muszlimizálódó Európa vezetésével küszködnek.

Szíria és Líbia a III. EU–Afrika csúcs óta káoszba süllyedt, menekültek és gazdasági migránsok millióinak és különböző milíciák – köztük az Iszlám Állam (IÁ) szervezet – ellenőrzése alá jutott részekre esett szét. Ezzel ideális környezet jött létre az embercsempészbandák működéséhez.

1950-ben 800 ezer muszlim élt Nyugat-Európában, 2010-ben több mint húszmillió. Az akkori tendenciákra mondta Kadhafi, hogy Európa iszlamizálódása már ténykérdés. Az akkori előrejelzések szerint 2030-ra Franciaország lakosságának ötöde lett volna muszlim, míg Hollandiában már az újszülöttek fele, Belgiumban pedig egyharmada bevándorló és muszlim. A bevándorlással és illegális migrációval a muszlim térhódítás rohamos gyorsasággal változtatja meg mindazt, amit akár csak 2014-ben gondoltak a demográfusok az említett országokban, valamint Németországban, Svédországban és Ausztriában.

Kadhafi átka ráült Európára, de az EU vezérei nem néznek ezzel szembe.