Szeretet

Így év vége felé mindenkit elkap a szeretet. Ami nem lenne baj, a hagyomány az jó, csak a képmutatás dühít. Az ember jó esetben belegondol, hogy mi lenne, ha elvesztené azt, aki neki fontos, a felesége, nagyszülője, gyermeke. Az a szegény kis sántító tacskó a földszinten, némi önvizsgálatot tart – ez így jó és hiteles. Ám amikor ömleni kezd a mindenkit szeretünk, akkor ki kell nyitnom a csapot a konyhában és innom kell. Már csak az segít.

Hogy szerethetnénk mindenkit? Nem vagyunk istenek. Jézusnak sikerült. Nagyon idegesít, amikor Kovács úr a harmadikról Jézushoz méri magát, és a Facebookon körbeküld a háromezer ismerősének valami giccset és aláírja: „Szeretettel”. Főleg, ha nekem is elküldi. Holott soha nem beszéltünk.

A hatalmas szeretetbe az is beletartozik, hogy mindenki két hét alatt akarja rendbe tenni az életét, és mivel ez nem megy – más sem Jézus, nemcsak Kovács úr –, ezért kapkod a segítségért. Női oldalak tucatjai kínálják a gyors életrendbetételt. Azok a női oldalak, amiknek női olvasója általában eszerint monologizál 42 évesen a magányos estéin: „Nekem egy férfi se mondja meg”. „Engem ne irányítson senki!” „Független és autonóm vagyok”. Aztán leül a fotelbe, kinyitja az Oravecz Nórát, a Marozsák Szabi női önbizalomedzőt – értsd, az elcseszett életű nőknek sok pénzért elmantrázza, hogy nem ők a hibásak, és nem kell változniuk –, vagy Pál Ferit, aki majd megmondja, hogy mit hogyan csináljanak. Az apja vagy a „pasija” ne szóljon bele ingyen és bérmentve. Ugyanezt persze férfiaknak is kínálja a net. Ott meg elhitetik szegény marhákkal, hogy ha begyakorolnak tíz alapmondatot, és foghegyről beszélnek, rögtön alfahímek lesznek.

Napi töprengés – miért van az, hogy nagyon jól kinéző nők mindenféle űzött kutya sorsa felett aggódva azonnal riadóposztokat tesznek fel a Facebookra, míg ugyanezen nők a kivert, hajléktalan férfiakért nem aggódnak soha…

Lapszám: