„A jó hír: a szombati választások után Szlovákia nem lett rosszabb hely annál, mint amilyen a valóságban. A rossz hír: az a helyzet, hogy Szlovákia eddig sem volt jó hely, csak épp a politikai képviseletünkön nem tükröződött kellőképpen, hogy nagy a baj a fejekben…” A meglehetősen találó gondolatot Tokár Géza, a felvidéki Magyar Szó újságírója osztotta meg olvasóival. Való igaz, a nácik előretörésére leginkább Brüsszelben bicsaklik meg a szónok hangja, és Strasbourgban rágják még rövidre ceruzacsonkjukat az eurokraták, mi, közép-kelet-európaiak meg se rezdülünk a hasonló hírekre.

Hogy a félbolond Kotleba nettó náci mozgalma simán bejutott a parlamentbe, érdemben nem változtat meg semmit: a köztársasági elnök a szokásos pártközi egyeztetésre sem hívta meg őket, a politikai karantén tehát máris garantált. Halkan jegyzem meg, hogy a „Szlovákia rossz úton halad” lemezt ezúttal talán mégsem kéne feltenni, hiszen a Szlovák Nemzeti Párt sovinizmusa ugyanolyan káros, mint Kotleba mozgalmáé, még ha az előbbi intellektuálisabbnak is tűnik. Vagyis a szlovák nacionalisták dekára megvannak, csak most más pártokba tömörülnek, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a különféle jobboldali és baloldali pártok (beleértve a győztes Smert is) zsigeri magyarellenessége úgyszintén megmaradt, mint afféle örökös tulajdonsága a szlovák belpolitikának, akkor könnyű belátni: az országban csak politikai átrendeződés zajlott, ízlésforradalom semmiképpen.

Matematikailag szinte hajszálpontosan olyan a szlovák társadalom igénye a szélsőséges eszmékre, mint magyar honfitársainké, de ahogyan nálunk sem kormányképes a szélsőjobb (és a szélsőbal sem), úgy északi szomszédságunkban is nagyobb a füstje, mint a lángja a szélsőségesek előretörésének.

Már ami a döntő kérdést illeti, hogy miféle kormánya lesz az országnak, arra korai még a válasz. Sok forgatókönyv előfordulhat a következő napokban-hetekben, kormányozhatnak kisebbségben, öszvér koalíció állhat össze, és még az sem kizárt, hogy megismételt választást írnak ki. Mi azonban nézzük csak magyar szemmel az eseményeket.

Nincs túl nagy okunk az örömre. Bugár Béla janicsármozgalma, a Híd-Most végképp elvitte a pálmát a felvidéki magyarok mozgalma, a Magyar Közösség Pártja (MKP) elől. Ez azért baj, mert lehet, hogy az MKP elkényelmesedett, nem tudta megszólítani az embereket, vezetői híján vannak a karizmának, de mindenféleképpen a magyar közösséget képviselte a törvényhozásban, amelyből sajnos, sorozatban harmadszor, ismét kiszorult. A Híd-Most hat százaléka valószínűleg semmire sem elég, a párt politikai terét lefedte a Szabadság és Szolidaritás, Bugárék tehát nem tudják magukat a szlovákiai nagyvárosi liberalizmus letéteményeseként megjeleníteni. Miután a két párt között közeledésre, pláne program­egyesítésre, fúzióra semmi esély, kimondhatjuk, hogy a felvidéki magyarság az idei választás nagy vesztese. A már félmilliós lélekszám alá esett magyar közösség tartósan parlamenti képviselet nélkül maradt, és csak abban reménykedhet, hogy az önkormányzati választáson nem esnek el sorra a vegyes lakosságú, sőt magyar többségű települések.

Joggal vetődhet fel, hogy hazánknak melyik politikai felállás volna a legkedvezőbb? Egy biztos: a Smer tartós uralma, ahogyan azt ciklusról ciklusra megszokhattuk, nem magyar érdek. Többségének birtokában Fico mindeddig megtehette, hogy a kétoldalú kapcsolatokban ugyanazt a megingathatatlan, konok álláspontot képviselte, mint a kétharmados felhatalmazású magyar kormány, sem koalíciós, sem erős ellenzéki nyomás nem kötötte semmilyen ügyben. Ebből pedig semmi jó nem származhatott, és ha nincs a migránsügy, illetve ennek nyomán a visegrádi együttműködés látványos megújulása, a magyar–szlovák kapcsolatok továbbra is történelmi mélyponton lennének. Budapestről nézve Pozsonyban egy többpárti, jobbközép koalíció volna a legoptimálisabb, de erre csak matematikai esély látszik, ráadásul a múltban már kiderült, hogy az efféle kényszerházasság roppant törékeny. A harmadik lehetőség, a hónapokig húzódó politikai bizonytalanság, az egymás utáni eredménytelen kormányalakítási kísérletek sem Szlovákiának, sem szomszédainak, de az uniónak sem jók, ráadásul július elsejétől Szlovákia lesz az unió soros elnöke, addigra illene kilábalni a bizonytalanságból.

Nem fogadnánk rá, de a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a végén valamiképpen újra Fico alakíthat kormányt. De ha úgy is lesz, másképp kell kormányoznia. Fico két nagy pofont kapott az elmúlt időszakban: először az elnökválasztást bukta el győztes helyzetből, mostantól pedig együtt kell élnie a gondolattal, hogy a Smer egyed­uralmának vége. Új pártok, új mozgalmak emelkedtek fel Szlovákiában, amelyek egyúttal új választókat is meg tudtak szólítani (az alacsony, hatvanszázalékos részvétel mellett is). S bár Szlovákiában a pártképződés, a pártok megszületése és kimúlása hozzánk képest sokkal gyorsabb lefolyású, a politikai spektrum nagyobb mozgásban van, Ficónak minden tudását össze kell szednie, hogy hiteles, XXI. századi mozgalommá formálja át a Smert. Mert jelenleg nem látszik annak. Hamarosan kiderül, Fico felnő-e a feladathoz, vagy megpihen a babérjain, és akkor garantáltan elveszíti a jövőt.