Emlékszem, amikor gyermek voltam, gyakran utaztam édesapámmal a Budapest–Szob-vasútvonalon. Régen minden más volt – félek, ezt már ötszáz éve is mondta az ember –, és nem csak abból a szempontból, hogy tizenkét forinttért megjártuk oda-vissza. Mindig a Rákosrendező pályaudvaron szálltunk fel, s utána jött a Landler Jenő járműjavító. Nem tudom, javítanak-e ott még járművet, de a neve már nem a Landler nevű, nemzetgyilkos bolsevik, ellenben ma, ha arra utazok, a Nyugatiban szállok fel, mert Rákosrendezőn nem áll meg. Hát igen. Minden változásnak van jó és rossz oldala. De igazság szerint én nem is erről akartam locsogni, hanem a helyváltoztatásról. A migrációról.

Minden faj a természetben igyekszik akadályozni az immigrációt! Egy távolról odakerülő fajtársat üldöznek, kerülnek, és csak akkor fogadják be a csapatba, ha az bizonyította veszélytelenségét, egészségét, és még azt is, hogy befogadása előnyökkel jár a csapat részére. Ez egy alapvető túlélési taktika! Miért van az, hogy az embereknél egyesek igyekeznek elnyomni és megbélyegezni ezeket a viselkedési formákat?

Régen az alvég meg a felvég ütötte egymást. Szomszéd falvak verekedtek. A „mi” és az „ők” választóvonala ott húzódott a két falu között. De az a nyüzsgési vágy is hiányzott az emberekből, hogy mindenáron máshol legyenek, mint ahová a sors vetette őket. Semmi szükség arra, hogy a csíki tömegével áramoljon az Alföldre. De rám sincs szükség a Kárpátokban. Nem beszélve arról, hogy régen egy parasztember egész élete során látott annyi idegent, mint ma, ha valaki végigsétál a Váci utcán.

Egy ízben, mikor utaztunk a döcögő szerelvénnyel, elhagytuk Dömöst és feltápászkodunk. Mentünk ki a kocsiból, s apám egy pillanatra visszanézett az ülések felé. Ott ült két ember. Látszott, nem szállnak le, utaznak tovább. Apám mustrálta őket, majd így szólt. Csak azt tudnám, minek mennek ezek Szobra? Mit lehet Szobon csinálni?

Hej, egészségesebb kor volt, az biztos!