Valamely szövegnek többszöri pontatlan másolás, sérülés vagy hibás kinyomtatás következtében eredeti formájától való eltérése, elváltozása, eltorzulása – a Magyar Nyelv Szótára szerint ez a szövegromlás. Ha beszélt és írott nyelvünkre kiterjesztem ebbéli vizsgálódásomat, amióta élek, folyamatos a nyelvromlás. A szülői házból az ember – jó esetben – magával hozza a szabatos, tiszta magyar beszédet, és ha jó a füle, egész életében kényesen ügyel a hangsúlyokra. Sajnos, a mai világban már nem pusztán a hangsúlyokkal, de a teljes magyar nyelvvel is alapvető gondok vannak.

Pedig még harminc évvel ezelőtt is a legtöbben igényesen, választékosan beszéltek, és nem pusztán a diplomások, de a melósok és a falusi emberek is. Ha valaki nem hiszi, nézzen meg a televízióban régi vetélkedőműsorokat, dokumentumfilmeket, és figyelje, hogyan fejezi ki magát egy-egy megszólaló. Celebként nem tudatlan, prosztó prolikat, hanem Egri Jánost, Grétsy Lászlót, Montágh Imrét, Czigány Györgyöt, dr. Erőss Pált tisztelte a társadalom. Képernyőre beszédhibás, tudatlan ember nem kerülhetett. Az utcai járókelő a maga módján tájékozott volt, alapműveltsége fényévekkel járt a maiak felett. Erről akkor bizonyosodtam meg, amikor pár évvel ezelőtt utcai interjúkat készítettem: a negyvenen felüliek többsége szinte minden fontos történelmi évszámot, földrajzi, politikai kérdést meg tudott válaszolni, szemben a fiatalabbakkal. Érdemes a figyelmünkre továbbá, hogy miféle olvasmányokkal szórakoztatták és szórakoztatják magukat a vonaton, buszon utazók, a várakozók, a padon üldögélők. Pár évtizeddel ezelőtt szépirodalmat, újságokat olvastak, ma pedig a mobiltelefonjukkal végeznek bűvészmutatványokat.

Mondhatnánk, hogy a világ megváltozott, több a lehetőség, mindenből nagyobb a választék. Való igaz, de a nyelvi igénytelenségre nincs mentség. Számtalan előnye mellett az internet valósággal megmérgezte a magyar nyelvet. Nem egyszerűen beszivárogtak mindennapjainkba, de életünk részévé váltak a primitív nyelvi formák, rövidítések, magyartalan szerkezetek. Az internetes újságírók tekintélyes része trágár és primitív, és ha akarnának, se tudnának különféle stílus­árnyalatokat megjeleníteni. A fölényeskedő, káromkodásokkal, jasszkifejezésekkel tűzdelt, magyar szavakkal idegen nyelvi logikát közvetítő beszédet és írást adják át egymásnak. Példák tízezreit idézhetném, de lássunk egyetlenegyet. A 24.hu interjút készített Lovasi András zenésszel. A Kispál és a Borz frontembere a kormány politikájáról szólva úgy fogalmazott, hogy „marad a puha leuralás”. Azt most hagyjuk, hogy az illető elvileg dalszerzőként, a magyar nyelvvel keresi a kenyerét, és hogy a szavait jegyző újságírónak kapásból ki kellene javítania az efféle torzulásokat. Elgondolkodtató azonban, hogy az olvasószerkesztő vagy korrektor simán átengedte a puha leuralást. Egyetlen ember sem akadt az egész szerkesztőségben, aki azt mondta volna, hogy hohó, ezt azért javítsuk ki, hiszen mindennek van határa.

A műveletlenség elöntötte a sajtót. Ha levágjuk a sárkány egyik fejét, száz nő a helyén. Tanult, világot járt, nyelveket beszélő emberek nyökögnek és makognak, írásban pedig egymás mellé szerkesztenek tetszőleges szavakat, amelyek nem tartoznak össze, nem fejeznek ki semmit, nem hordoznak érzéseket, olykor még jelentést sem. A régi tétel, miszerint a magyar újságírás szakmai fortélyai a klasszikus magyar prózában fészkelnek, már senkit sem érdekel. A sajtó munkatársai, köztük a legismertebbek is, nem novellákban és regényekben merülnek el, hanem egymás Facebook-bejegyzéseiben. Ezért is állnak hasonló gondolati és nyelvi színvonalon. Publicisztikának nevezett szerény dolgozataik szomorú példái az ötlettelenségnek, a kifejezés hiányának. Kétségtelen azonban, hogy sokkal bátrabbak és magabiztosabbak, mint a mi korosztályunk. Riportot írni egyik sem akar: a való élet, az igazság kutatása nem érdekli, az újságírással járó reflektorfény annál inkább. Nyakra-főre születnek olyan publicisztikák, amelyek régen még olvasói levélként sem jelenhettek volna meg. Mára a tudás hiánycikk, a tudatlanság pedig fegyver és erő.

A nyelvi, stiláris pongyolaság megágyazott a másik káros jelenségnek, a trágárságnak. Negyedszázada csak modern irodalmi szövegekben káromkodtak, szitkozódtak, ezeket az emberek borzongással vegyes kíváncsisággal olvasták, idézték, mutogatták egymásnak. Ma a trágárság szakmai belépő, kötelező kellék, a modernség és a lazaság fokmérője. A minap arra figyeltem fel, hogy a magát a sajtószabadság hű őrkutyájának láttató Index már címadásában is vállaltan alantas. Csak úgy röpködtek a p, f és b kezdetű szavak, és igen, címekben, nem pedig a sorok között, sunyin elrejtve. A mocsok elöntötte a mindennapokat.

Mit tehetünk? Először is: fel kell számolni függőségeinket. Függeni nem csak alkoholtól, drogtól, szerencsejátéktól lehet, az sem normális, ha valaki szüntelen a telefonját nyomkodja, vagy egész álló nap mereven mered a merevlemezeire. Zárjuk el a gépet, és lépjünk ki a valódi életbe! Nem szerepjátszásként, hanem valóságosan is fedezzük fel mindazt, ami úgy húsz év alatt elveszni látszik. Minél többet mozgunk, sportolunk, utazunk, főzünk, és mindenekelőtt beszélgetünk, annál fogékonyabban leszünk a valóságra. A valóságnál nincs érdekesebb. Az egyszerű erdei tisztás ezerszer izgalmasabb bármilyen virtuális térnél. Ha lemondunk a kirándulásról, a kerti munkáról, a horgászásról, önmagunkról mondunk le, mert elfogy a levegőnk.

Szellemi elfoglaltságaink közé muszáj újra beillesztenünk az olvasást, legalább naponta lefekvés előtt, lopott percekben. Ha nem tesszük, elhülyülünk. Az újság és a könyv már csak azért is fontos, mert másképp olvasunk szövegeket nyomtatásban, mint monitoron. Másképp fogadjuk be, másképp raktározzuk el az emlékezetünkben. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy egy kis sétától és néhány jó könyvtől Magyarország szellemi állapota nem javul meg egycsapásra. A vizsgálódást és a változást mégis magunkon kell kezdeni. Vissza a gyökerekhez! Minél hagyományosabb életet élünk, annál teljesebbet és értelmesebbet.