Érdekes dolgot figyeltem meg. Rajta vagyok több levelezőlistán, naponta beszélek tucat emberrel, olvasom hazafiak véleményét, és azt látom, hogy nem elég az, hogy mindenki tudja. Á, dehogy! Mindenki jobban tudja!

És mivel az ember hiú, nehezen viseli el. (Ez persze csak köntörfalazás, az emberek kilencvenkilenc százaléka egyáltalán nem viseli el, ha bírálat éri, vagy elég, ha csak ő úgy érzi, hogy valaki bírálja.) Épp ezért férfiak közt kialakul a szkander.

Mondja. Visszavág. Nem hagyja! Azért se!

És min mennek ölre?

Erdogan! Putyin! Szíria! Háttérhatalom.

Olyan dolgokon, amikre sem befolyásuk, sem rálátásuk. Ernőnek nincs hadserege, de őrjöng Törökország miatt. Jenő ezt nem hagyja, pedig sem rakétákkal nem bír, se egyetlen minisztert vagy nagykövetet nem ismer, és nem is fog ismerni soha. Soha semelyik levelezőlistán nem vitáznak arról, hogy Csortos ebben a jelenetben jobb, mint Rajnai Gábor, Gergely Imre vásznai kissé giccsesek, és Jon Lord billentyűjátéka bár kiváló, de túl sokat merített J. S. Bach munkásságából. Pedig az ilyesmire rálátásuk van, és – ha akarnák – része lehetne az életüknek. A szíriai helyzet megoldása ellenben akkor se megy Jenőnek, ha a feje tetejére áll, és teljesen mindegy, hogy jobban vagy rosszabbul ismeri Szíriát, mint Ferenc.

Mark Twain leír egy jelenetet az „Egy jenki Arthur király udvarában” című szatírájában, amelyben egy távolbalátó az érdeklődőknek – persze nem ingyen – megmondja, hogy ebben a pillanatban mit csinál épp a frankok királya, egy ismert nemes hölgy vagy akár maga a konstantinápolyi császár. Egyetlen embernek sem jut eszébe megkérdezni, hogy mit csinál valaki tőle három méterre, a háta mögé dugott ujjaival.

Az emberek valahogy szeretik a távoli dolgokat. Talán azért, mert akkor egyrészt nem kell őket megoldani, másrészt nem derül ki rögtön, hogy ügyetlen valaki, vagy sem, és alkalmas-e a probléma megoldására.