Fényes kerti parti zajlott egy amerikai üzletember szolid villájában. Az úszómedence mögötti hosszú asztalon ételek és italok, a füves domboldalban kényelmes székek várták a vendégeket. Inasok és pincérek szolgáltak fel.

Az idős házaspár kart karba öltve érkezett egy napernyővel védett asztalhoz.

– Nézd csak, George – súgta az asszony. – Nem ismerjük őket?

– De bizony, Barbara, nekem is úgy tűnik. Leülhetünk ide?

– Hát persze! – köszöntötte őket az ősz hajú férfi. – Hiszen ez a demokrácia hazája. Bárki leülhet bárhová, bárkiből lehet milliomos és elnök, nálunk nincsenek háttéralkuk, összefonódások és korrupció. Foglaljanak helyet!

– Látod, darling – villantott műfogsort George –, ilyen ez a mi hazánk. Esélyegyenlőség, intelligencia, kedvesség, tolerancia. Nem találkoztunk mi már valahol?

– Különös meglepetés, valóban, hogy ezen a nyitott partin, amire természetesen bárki bejuthat a mi demokratikus országunkban, éppen két egykori elnök fut össze.

– Csakugyan! Bill és Hillary. Nahát, egy volt és egy leendő elnök. Milyen fantasztikusan tehetséges házaspár. Hogy ebben a nyitott, lehetőségekkel teli hazában férj és feleség is az elnöki pozícióba kerülhet! Látod, Barbara, nagy nemzet a miénk.

– Igen, véletlenül Clintonékat is meghívták. Nem hiszem, hogy hátsó gondolat lenne emögött, a mi országunkban mindenki egyenlő, nincsenek kivételezettek, nincsenek indokolatlanul nagy befolyású klánok vagy pláne oligarchák, mint más, a demokráciát még csak most tanuló országokban.

– Nézd, Barbara, ott vannak a fiúk! Hé, George, Jeb, gyertek csak ide. A fiam, ő is elnök volt, az öccse meg floridai kormányzó.

– Tehetséges család! – bólogatott Hillary. – Ezért szép a demokrácia, mert itt nem építenek dinasztiákat, ahol apáról fiúra vagy férjről feleségre száll a trón. Csak a rátermettség és a feddhetetlenség számít. Az európaiak ezért tisztelnek minket. Az angolok például a lányunkról, Chelsea-ről elneveztek egy focicsapatot.