Némelyek szerint a kelleténél hosszabb pályafutásom alatt sok probléma akadt velem, de nyolcvankét évvel ezelőtt megkezdett első elemista korom óta a fölfogóképességemmel nem volt baj. Lekopogom. Még a húrelméletet, meg a sötét lyukakat is fölfogtam, igaz, ezeket tizenhárom éves unokám magyarázta meg nekem. Most viszont – hála a baloldali és liberális magyar politikusok és a médiaokosok vélekedésének – szellemem szárnyalása lehanyatlott. Mert nem értem az ő demokráciafölfogásukat.

Ugyebár szomszédunkban megrengett a föld. Rendkívül magas részvétel mellett (73 százalék körül) a balról, mondjuk azt, szélsőbalról (majd ezt is megindokolom, miért a jelző) szélsőjobboldalinak minősített osztrák Szabadságpárt hajszál híján megnyerte a legutóbbi választást. Mindössze harmincezer szavazóval maradva el a függetlenkedő, ám zöldek, vörösek, liberálisok által támogatott elnökjelölttől. Ez a 73 százalék irtózatosan sok, gyakorlatilag lefedi a ténylegesen gyakorló osztrák szavazók egészét. Amikor erősen úgy rémlett, hogy a Szabadságpárt nyer, a főosztrák bejelentette: ő biza blokkolja a választási eredményt, mert nem tűri, hogy neki vagy mit tudom én kinek nem tetsző jobboldali párt jelöltje győzzön. Nem hallottam, hogy tiltakozott volna e meglehetősen diktatórikus, hitleri-sztálini kijelentés ellen a nyugati demokráciák megannyi fölkent bajnoka. A legnagyobb ámulatomra azok a magyar politikusok, akik egyfolytában a népképviseletet hiányolják a magyar belpolitikai viszonyokban, akik egyszemélyes kéziirányítónak minősítik Orbánt, most ezt a diktatórikus kijelentést helyeselték. Konkrétan is megmondom: a Főszerkesztők Klubjában az egyik ellenzéki, demokráciát védelmező napilap főszerkesztője. Ellenőrizhető! Tehát nem a levegőbe beszélek.

A vezető osztrák politikus, aki vétójoga kapcsán meghatározhatja az osztrák belpolitika alakulását is, akár a többség akarata ellenére, Haynau színvonalára süllyedt, aki azt tartotta helyesnek, amit ő jónak látott. Az a mulatságos a demokráciától habzó magyar ellenzék politizálásában, hogy ezzel a teljesen antidemokratikus, sőt diktatórikus gondolkodással azonosult. Ne diarézzuk mellé a szót. A modern kori polgári demokrácia lényege a többségi akarat érvényesülése, amit többpártrendszerű parlamenti választásokon nyilatkoztatnak ki. A többségi akaratot persze úgy is ki lehet fejezni, ahogyan 1956. október 23-án a magyar kinyilatkoztatta. Csak az nem polgári demokrácia, hanem „népfölkelés”, ahogyan Mindszenty mondta, vagyis szabadságharc. Reménykedjünk abban, hogy a huszonnyolc EU-tagállam még nem tart ott, hogy lakosainak fegyverrel kelljen kinyilvánítania véleményét, és békésen, „fülkékben”, mindenkire kötelezően nyilatkozhat. Mert, kérem tisztelettel, ez ám a többpárti demokrácia, a görögök által kitalált, de azóta messze továbbfejlesztett parlamentarizmus. Annyira, hogy a görögök már rá sem ismernének szüleményükre.

Az újkori magyar demokrácia történetében rémületes dolgok történtek. 1990 óta hétszer volt parlamenti választás és – horribile dictu – hétszer nyert olyan politikai irányzat, amivel az ország lakosainak másik része nem értett egyet. De ezt a békát – demokráciában – pártállásra való tekintet nélkül le kell nyelnie mindenkinek.

Az osztrák bal-, liberális, zöld oldalnak ez úgy látszik, nem megy. Vagyis ott tartanak, ahol az Anschluss idején. De, hát mi közünk van nekünk ehhez? Csak annyi, hogy megmagyarázzuk az osztrák demokrácia locsogancainak, mi az a nép­uralmi demokrácia. Lendvai úr révén, aki tud magyarul is. Adja tovább. Szamár a végállomáson.