Nem titok, hogy a korlátlan gondolat- és szólásszabadság híveként ellene vagyok minden dogmának, főleg azoknak, amelyeket törvényi erővel, mintegy manu militari igyekeznek bebetonozni a köztudatba. Éljen és virágozzon a revizionizmus minden területen, ütközzenek az érvek és ellenérvek szabadon! Elvi síkon egyáltalán nem kifogásolom tehát, hogy újabban már nálunk is akadnak olyan publicisták, „szakértők”, akik provokatíve kétségbe vonják az ún. no-go zónák létezését. Ez az angol kifejezés azokat a lakónegyedeket, városrészeket jelöli, amelyekből az arab-afrikai, főleg muszlim bevándorlók kiüldözik az őshonos lakosságot, és így az adott ország szuverenitása alól de facto függetlenedett etnikai gettókat hoznak létre, ahol a helyi nagy- és kisfőnökök szigorúan hierarchizált „párhuzamos társadalmat” építenek ki bűnözésen alapuló gazdálkodással (kábítószer- és fegyverkereskedelem, prostitúció, védelmi pénzbehajtás stb.), iszlám törvénykezéssel (saría), ugyanakkor kockázatossá téve minden behatolási kísérletet az államhatalom képviselői (rendőrök, tűzoltók, mentősök) számára.

Egyébként a „fehérek menekülése” (white flight) mint jelenség az USA-ban is ismert, és mivel ott sokkal korábban kezdődött, mint Európában, időközben egész városok (Detroit, Cleveland, Oakland, Baltimore, Memphis, New Orleans stb.) eo ipso lepusztulását eredményezte.

Európában, ahol a balliberális társadalommérnökség deviáns utópiái még rendületlenül folytatják reménytelen utóvédharcukat a kíméletlen realitásokkal, hivatalos helyeken természetesen hallani sem akarnak ezekről a tiltott zónákról. Az amerikaiak legalább többé-kevésbé őszinték a saját társadalmi patológiáikat illetően, hallgatólagosan elismerik a feketék bűnözésének (black on white crime) valóságát is. Az európaiak körében viszont a politikailag korrekt sumákolás dívik: amiről nem beszélünk, az nincs. Törjük össze a hőmérőt, hátha lemegy a láz. Mindennek dacára mégis ezerszámra találhatunk a no-go zónákra vonatkozó utalásokat rendőrségi, médiabeli és kormányzati forrásokban egyaránt, amelyek az interneten könnyedén fellelhetők egyszerű Google-kereséssel. Egy állítólag „nem létező” jelenséghez képest, úgy vélem, ez elég jó találatarány.

Esztétikailag sem lévén mazochista, a nyugat-európai lepukkadt etnikai dzsumbujok „következetes” bejárása helyett én inkább elméletileg ástam bele magam a témába, hogy aztán Magyarországon elsőként kongassam meg a vészharangot az iszlám európai nyomulására figyelmeztetve, éppen ezeken a hasábokon, mondhatni idő előtt, az ezredforduló környékén, amikor – egy időközben igencsak aktuálissá vált analógiával élve – mások még csak az angyalok neméről vitáztak.

Nem akárki vezetett nyomra: maga Guillaume Faye, a francia Új Jobboldal fenegyereke, az iszlamizmus világviszonylatban is egyik legismertebb kritikusa. Európa gyarmatosítása – Őszinte beszéd a bevándorlásról és az iszlámról című 2000-es klasszikusában olvasható: „Az etnikai háború megkezdődött. Hangfogóval. És évről évre terjed. Jelenleg egy lappangó városi gerilla formáját ölti magára: gépkocsik vagy üzletek felgyújtása, az európaiak ismételt megtámadása, kődobálások, a tömegközlekedés elleni támadások, a rendőröknek vagy tűzoltóknak állított csapdák, razziák a belvárosokban stb. Ahogyan a jelenségről készült egyik figyelmes szociológiai tanulmány bizonyítja, az afrikai-arab fiatalok bűnözése a területek meghódításának és az európaiak kiűzésének is az eszköze a francia állami téren belül. Nem csak az egyszerű gazdasági bűnözés okai motiválják. A városnegyedekből kiindulva enklávék vagy »jognélküli zónák« jönnek létre, amelyek olajfoltként terjednek kívül. Amint az idegen népesség elér egy bizonyos arányt, a bűnözés elköltözésre készteti az etnikai bandák által zaklatott fehér kisembereket. A rendőrség – amelyet az igazságszolgáltatás nem támogat – irtózik beavatkozni ezekben a meghódított övezetekben, amelyek így elvesznek a jogállam számára. Már mintegy ezer van belőlük Franciaországban.”

Határ Győzővel (R.I.P.) is a közös iszlám- vagy inkább monoteizmus-fóbiánk hozott össze. Kiváló írónk több évtizedes angliai tartózkodása során autodidakta módon képezte ki magát iszlamológussá, mégpedig a legkiválóbbak egyikévé, amint azt az írásai eklatánsan bizonyítják. Emlékszem, hogy a beszélgetéseink során újra és újra megosztotta velem az európai civilizáció jövőjével kapcsolatos aggodalmát, amelyet a londonisztáni no-go zónákban szerzett személyes tapasztalatai csak tovább erősítettek.

Egyik kedves hölgyolvasónktól igen figyelemre méltó levelet kaptam már vagy egy évtizede Svájcból, amelyben az egyik cikkemre reflektált. A közlendője alapján, azt hiszem, érthető, ha a neve említése nélkül idézem. Ezt írta: „Élesen látja, miről is van szó – és minden állítása igaz, helytálló. Például az »etnikai polgárháború előszel« (Franciaország). Hosszasan ragozhatnám a Genf kantonban előforduló betöréses agressziók eredetét… Igenis, még az itteni nyugodtabb környéken is az arabok szekálják, molesztálják (késelik) a fehér embert. Félünk tőlük! Polgári fegyveres védelem szerveződik ellenük. Ha ez így folytatódik, lassan már arra gondolok, hogy fiamnak tán nyugodtabb jövője lenne otthon.”

Akkoriban osztotta meg Vass Krisztián barátom is londoni úti „élményeit” lapunk olvasóival, futólag azt is megemlítve, hogy a brit főváros kellős közepén fehér emberként levegőnek nézte és nem szolgálta ki egy „egzotikus tájról jött boltos”.

Ami engem illet, legutóbb 2000-ben jártam Párizsban, és valószínűleg utoljára is. Az ízlésemhez képest már akkor is túl sötét volt az utcakép a „Fény (egykori) Városában”, és a helyzet azóta nyilván csak fokozódott. Ha Ouagadougoura lennék kíváncsi, Burkina Fasóba mennék, ha Sidi  Bel Abbesre, Algériába. Ennek azonban minimális az esélye. Párizsban ízelítőt kaptam mindkettőből, de túl nagy volt a dózis: elcsapta a gyomrom mindörökre. Ezzel egyébként távolról sem vagyok egyedül. Európaiak tízmilliói jártak ugyanígy, főleg azok, akiket már elüldöztek az új honfoglalók a „nem létező” no-go zónákból. Szomorú, hogy a dolgok jelen állása szerint az őshonosokat illetően ez az egyetlen demográfiai kategória, amely lendületes növekedésnek nézhet elébe.