Új sorozatba kezd a Demokrata. Úgy véljük, a hazai értelmiség adós annak a paradigmális változásnak az értelmezésével, ami a 2010-es országgyűlési választásokat követően alapjaiban rendezte át Magyarország életét. Feltehetően a változás gyorsasága és mélysége készületlenül érte a nemzeti elitet, s ezért máig nem alakult ki konszenzus a tekintetben, hogy az elmúlt öt évben tulajdonképpen mi történt. Hogyan történt? Mi van most? És mi lesz?

Márpedig a helyzet értelmezése nem tűr halasztást, ugyanis a huszadik századi sémák az ezredforduló paradigmaviharában érvényüket veszítették. A bal-jobb felosztás érvényét veszítette, helyette a nemzeti centrum és a periféria megkülönböztetése indokolt, már ameddig lesznek nemzetek… A globális ugyanis nem választható már el a lokálistól, a változást pedig láthatóan nem a társadalom idézi elő, hanem fordítva: a társadalom alkalmazkodni kényszerül a változásokhoz, melyek azonosíthatatlanná váltak. Látszólag minden mindennel összefügg, mint a tornádó tölcsérében, ahol együtt kavarog tárgy, törmelék, növény és ember.

Elég, ha az USA által szponzorált arab tavasz rettenetes következményeire gondolunk, a szétrobbantott észak-afrikai társadalmakból menekülő százezrekre, akik, rázúdulván a készületlen európai társadalmakra, beláthatatlan válságsorozatokat idéznek elő. Az ukrajnai status quo szintén amerikai kezdeményezésű felrobbantása, az ezt követő hidegháború is alaposan átírta a térség lakóinak életét anélkül, hogy erről őket bárki megkérdezte volna. Másfelől az örvendetes magyar öntudatra ébredés következményeként növekszik Erdélyben a román többség agressziója, ami legutóbb Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere és helyettese, Szőke Domokos alpolgármester letartóztatásában öltött testet.

Vihar mindenütt. Úgy látjuk, lassan egyetlen hatásos stratégia marad: a túlélés. Túlélni minden áron. Mert akinek hajóját felborítja a vihar, az nem menekül.

Az új ruhájába, közép-európai létébe még bele nem szokott magyar értelmiséget készületlenül érték ezek a változások, részben azok gyorsasága miatt, meg azért is, mert azok civilizációs léptékű voltának felismerése nehéz, mivel egy-egy területen nem feltétlenül nagyok a változások, azonban az összhatás a civilizáció egészében drámai, paradigmális mértékű. Tegnap még a korhadt Kádár-barakkok árnyékában üldö­géltünk, és szabad világról álmodoztunk, ma meg azzal kell szembenéznünk, hogy ha így megy tovább, néhány hónapon, éven belül lerohan bennünket az észak-afrikai nyomorultak százezres, milliós hada, egy rettenetes új népvándorlás formájában söpörve el mindent, amit eddig szidtunk vagy dicsértünk, de a magunkénak hittük. S ha mégsem jön az üldözöttek hadserege, akkor meg kihalunk, mivel egész Európában egyre kevesebb gyermek születik.

Persze mindig van egy pozitív változat, egy optimista verzió, s mivel a történelem bár elég nagy viharokat produkált, de az elmúlt több ezer évben még egyszer sem ért véget, okkal reménykedhetünk abban, hogy a mese a vihar elmúltán folytatódni fog. Ám mint mondtuk az elején, e vonatkozásban ma egyetlen stratégia van: túlélni. Mellesleg ez a mindenkori kultúrák jelmondata: a többségnek túl kell élnie mindenáron. Mert ha ez nem sikerül, akkor az adott kultúra elenyészik.

Úgy véljük, elérkezett a válaszok ideje. Értelmeznünk kell a helyzetünket, hogy értékelni tudjuk a jót és lokalizálni a rosszat. Erre teszünk mostantól kísérletet.