Túl nagy a csend. Pedig erről kellene beszélni minden lehetséges fórumon, konferenciák sorozatát kellene rendezni arról, hogy ez a rettenet soha ne ismétlődhessen meg. De nem. Mintha megnémult és megsüketült volna a máskor olyan hangos, elcsitíthatatlan világmédia. Százmillió vagy talán százötvenmillió ember mártírhalála, sok százmillió ember tönkretett élete, egy borzalmas korszak minden gaztette mintha nem érdekelne senkit.

Mintha nem történt volna semmi. Mintha nem is létezett volna a Gonosz Birodalma, ahogy Ronald Reagan nevezte. Mintha nem nyomorította volna meg a fél világot a párttitkárok átkozott kasztja, mintha nem alázott volna meg generációkat a butaság, a kicsinyesség, az otromba primitivizmus diktatúrája. Mintha nem lett volna proletár internacionalizmus, mintha nem csináltak volna antiisteneket Leninből, Sztálinból meg a többi, részben az utóbbi által kivégeztetett kommunista hősből.

Apropó Sztálin. „A bajszos generalisszimusz Lenin halálos ágyánál esküt tesz, hogy a mozgalom élére áll. Lenin aggódva kérdezi: Sztálin elvtárs, mi lesz, ha az emberek nem követnek téged? Ne aggódj, Lenin elvtárs, követni fognak. De Sztálin elvtárs, mi lesz, ha mégsem? Nyugodj meg, Lenin elvtárs, akkor majd követnek téged”…

Abban is van jelkép, nem is kevés, hogy alamuszi viccekben rohadt szét a félelmetes diktatúra. Az emberek – az alattvalók – megtanultak meglapulni, kibekkelni, csak otthon a konyhában őszintén beszélni, egy életen át kettős tudattal élni, és ezt a skizofrén állapotot a viccekben levezetni: „Mit ünneplünk november hetedikén? Hogy a szegények háborúztak a gazdagokkal, és győztek a szegények. Azóta mindenki szegény”…

Túl nagy a csend. Elmaradt a katarzis. Idestova három évtized szaladt el anélkül, hogy egyetlen kommunista bűnöst fel­akasztottak volna. Százmillió ember halálát, sok százmillió ember megnyomorított életét nem kérték számon senkin. A meggyilkolt százmillióért nem szólaltak meg a harangok. Nincs emléknapjuk az áldozatoknak. Mintha politikailag nem volna korrekt a kommunistákról – a szocialistákról! – őszintén beszélni, hiszen itt vannak velünk, részei az életünknek, sőt, volt olyan korszak, amikor ők kerültek demokratikusan hatalomra. Embert már nem öltek – szerencsénkre –, de elloptak, amit csak lehetett, és tönkretettek mindent, amihez értek.

A modern és szabad világ november első napjaiban töklámpásokkal idétlenkedik, és ezt hallo­weennek nevezi. A keresztények ezt mindenszenteknek is hívják, csak hogy bonyolultabb legyen a dolog. Ráadásul másnap halottak napját tartanak a tisztítótűzben piruló, de jobb sorsra érdemes lelkekért. Értük is világít a töklámpás meg a rengeteg mécses a temetőkben. A kommunizmus százmillió vagy százötvenmillió halottjának lelkéért azonban nem imádkozik senki, ők nem férnek bele sem a kelta ősök töklámpásainak fényébe, sem a keresztény liturgiába.

Az sem zavar senkit, hogy ennek a borzalomnak az őstípusa, a véres francia forradalom, amely tíz- és százezrek kínhalálát és Isten globális száműzetésének kezdetét eredményezte, máig nemzeti ünnep Franciaországban. Mintha a mai Németország nemzeti ünnepe november 8-a lenne. Ekkor zajlott le a müncheni sörpuccs, ami 1923-ban elbukott ugyan, de 1932. február 27-én a leégett a Reichs­tag lángjainál mégis beérett. Abba a borzalomba is milliók haltak bele. Erre azonban egészen jól emlékezünk. A kommunizmus bűneire valahogy mégsem.