– Üdvözlöm a kedves szülőket, iskolánk a legmodernebb és legeurópaibb elvek mentén felépülő intézmény, hiszünk a toleran­ciá­ban és a demokráciában. Ennek szellemében ismertetnék néhány fontos tudnivalót az idei tanévvel kapcsolatban. Először is: a kisfiúk ünneplőöltözete fehér ing, sötét nadrág, a leánykáké szoknya és blúz.

– Az én gyermekem még nem döntötte el, hogy melyik társadalmi gendert válassza, ezért mentesítést kérek az ünnepi öltözet alól.

– Mi sem természetesebb. Sőt, hogy ne érezze magát kirekesztve, senkinek sem szükséges ünneplőben jönnie. Az anyák napját májusban…

– Bocsánat, Sanyi vagyok, és mi a párommal, Zolival neveljük a kis nebulónkat, értelemszerűen nálunk az anyák napja egyfajta középkori babonaságnak tűnik.

– Teljesen érthető. Tartsunk akkor apák napját.

– Az én kislányomnak tavaly meghalt az édesapja, egy ilyen rendezvény valószínűleg mély sebeket tépne fel benne.

– Ezt semmiképpen sem szeretnénk. Akkor az idén elmarad az anyák és apák napja. Majd olvasnak helyette a diákok mindenféle kedves meséket egymásnak, az is nagyon meghitt.

– Tiltakozom! Az én fiam diszlexiás, megalázó volna számára dadogni a többiek előtt, nem járulok hozzá a nyilvános olvasáshoz.

– Persze. Majd olvasok én nekik, főleg a karácsonyra készülődve.

– Nem akartam hozzászólni, mert nem kenyerem a beleugatás mindenbe, de mi ateisták vagyunk, számunkra csak fenyőünnep létezik.

– De a menzai étkeztetés ellen ugye nincs kifogás?

– Csak ha nem kapnak disznóhúst, mert mi mohamedánok vagyunk.

– És más állatot sem, mert mi meg vegetáriánusok!

– Akkor húzzuk át az egész naptárat! – kiáltott váratlanul a pedagógus.

– Kérjük a tanárnőt, türelemmel és empátiával forduljon a gyerekeinkhez.

– Sajnálom, én meg idegbeteg vagyok, és gyűlölöm a kölköket.