Ül, üldögél (jó, nem éppen törökülésben) villogó vakuk kereszttüzében Erdogan elnök a szobában, és éppen a puccsot magyarázza. Mögötte a falon Musztafa Kemál képe. A világsajtó így mutatja őket: mintha a múlt és a jelen összekapaszkodna.

Mi a baj ezzel?

Pusztán annyi, hogy múlt és jelen már nem kapaszkodik össze. Ha valaki, akkor Erdogan elnök nagyon szívesen átadná az enyészetnek a kemáli köztársaságot.

A puccskísérletet sok szempontból vizsgálhatjuk. Mi azonban maradjunk az európai és magyar nézőpontnál. Most csakis az érdekel bennünket, milyen politikai felállás kedvez nekünk, milyen berendezkedésű, irányultságú Törökország segíti (vagy legalábbis nem akadályozza), hogy Európa és Magyarország önmaga lehessen, amíg egyáltalán lehet.

A válaszunk készen áll: nekünk a régi, köztársasági elit által vezetett és az erdogani Törökország egyaránt megfelel. Amíg valaki garantálja a rendet Ankarában, addig minden rendben. Nem megfelelő azonban, ha az iszlám fundamentalizmus felülkerekedne, ha a világias, szunnita törököknél valamifajta 1979-es iráni forgatókönyv valósulna meg. Ha olyan erők jutnának hatalomra, akik mindenekelőtt a nyugati világgal való leszámolást tartják fő feladatuknak. Szerencsére az utóbbi forgatókönyv egyelőre nem valószínű. Hadd legyek az előző mondatnál még bátrabb: egyáltalán nem valószínű.

A török társadalom mindenekelőtt sokkal kétarcúbb, mint mondjuk egyik-másik Magreb-állam lakossága. A török állam vezetőiben nem él elevenen a feldolgozatlan gyarmati múlt, éppen ellenkezőleg, nekik birodalmi tudatuk van. Török állam évszázadokig nem is létezett, az Oszmán Birodalom minden volt, csak török etnikai alapon megszervezett ország nem, amint azt a janicsárok és az albán, bosnyák, szerb származású generálisok és nagyvezírek közismert történetei is bizonyítják. Az Oszmán Birodalom nagyjából annyiban volt török, amennyiben az Osztrák–Magyar Monarchia osztrák. A birodalmi tudatot aztán az első világháború után Musztafa Kemál egyszerűen kiiktatta a mindennapokból, de azért a parázs alatt tovább élt, ahogyan azt a 80-as, 90-es évek nagy oszmán-török nacionalista ébredése is bizonyítja.

Kemál pasa és utódai rendet tartottak Törökországban. Ezért lehettek partnerei a NATO-nak, ezért kínálhatta meg őket csatlakozási lehetőséggel az európai közösség. Csakhogy időközben a köztársasági gondolat kifulladt, és bár Kemál pasa nevének illetlen felvételét a mai napig törvény tiltja, Törökország nagyon megváltozott. Vidéki törökök milliói özönlöttek a nagyvárosokba, elfoglalták a görög, zsidó, örmény közösségek helyét. A multikulturális város eltűnésével megerősödött az iszlám, de annak török szunnita változata, amelyet még véletlenül sem téveszthetünk össze mondjuk a vahabizmussal. Mi több, a magára valamit adó vahabita a keresztényeknél is jobban utálja a szunnita törököt, akiben a vallási hagyomány megcsúfolóját, elárulóját látja.

Azzal, hogy húsz-harminc éve a vidéki eredetű muszlim közösségek számbelileg felülkerekedtek a „régi isztambuliakon”, óhatatlanul politikai változások is együtt jártak. A régi köztársasági elit mellé felzárkózott az addig lenézett, szegényebb sorban élő törökök mozgalma, amelyet Erdogan és az AKP öntött végső formába. A kemálista elit törvénytelenségei, diktatúrája felett ma már hajlamosak vagyunk egy kézlegyintéssel ítélni, pedig ezek a változások katalizátorként hatottak Törökországban. Az emereknek egyszerűen elegük lett az állampárt és a hadsereg túlzásaiból. Más lapra tartozik, hogy a hatalom újdonsült tulajdonosaként mára Erdogan is tekintélyuralmi rendszert vezetett be, vidéki kádereivel sikerrel felépítette a maga állampártját, és ha választásokon időre időre meg is méretteti magát, egységes és azonnal mozdítható, többmilliós táborral – amint a puccskísérlet idején is látszott – ma csak ő rendelkezik az országban. Sem a kurdok, sem a baloldaliak, sem a régi köztársaságiak, sem a Szürke Farkasok nem képesek arra a társadalmi mobilizációra, amelyre az AKP első embere.

Ma Erdogan a török állam. És az elvetélt puccskísérlet után úgy tűnik, egy időre a jövő is. Olyasféle hatalmi koncentráció zajlik Ankarában, mint amelyet Putyin is kiépített maga köré. S ahogyan az orosz medve bundáját nem szokás megcsipkedni, Törökország is túlságosan fontos világpolitikai szereplő, sokkal több a kényszerű barátja, mint a potens ellensége. Akiket pedig Erdogan magára haragított, azokat megbékíti. Tegnap még kölcsönösen agyonsértegették egymást Putyinnal, ma kebelbarátok, augusztusban valószínűleg találkoznak is. Erdogan kétségkívül jól kavarja a kártyát, a legjobb szeráji hagyományok szellemében irányítja a maga birodalmát.

Európa joggal reménykedhet abban, hogy az iszlamista túlzást éppen olyan eréllyel nyesegeti majd, ahogyan a köztársasági elit is évtizedeken át pórázon tartotta a vidéki Törökországot. Ha nem, akkor bukik ő is, Törökország is, és persze Európa is, elég csak a térképre nézni. A megkínzott, elbutított, gyenge Európa ugyanis aligha bírna ki egy iszlamista fordulatot az előszobájában.

Reméljük, erre nem kerül sor. Erdoganról mindenesetre tudjuk, hogy szilárdan ragaszkodik a hatalomhoz, és nem különösebben érdekli, hogy katonatisztek vagy hitszónokok iparkodnak kicsavarni a kezéből a karmesteri pálcát. Mindenki megy a börtönbe: ez a török válasz. Nem olyan bonyolult ez, ötszáz éve ez a módi, és nem mondom azt, hogy Európa általában könnyeket hullat azokért, akik szembeszálltak a fényességes padisahhal.

Csak rend legyen.