Bár nagyon szeretek török ételeket főzni, és Isztambul az egyik legizgalmasabb város, ahol valaha jártam, nem istenítem a török külpolitikát, mi több, számos súlyos problémát érzékelek. A még török mércével mérve is bárdolatlan Erdogan túllőtt a célon sok mindenben, az elhibázott szíriai beavatkozás például bődületes hiba volt, ahogyan az Iszlám Állam sunyi támogatása is. Sorolhatnánk a kifogásainkat.

De ne essünk abba a hibába, hogy gyalázzuk a törököket pusztán azért, mert megzsarolták az Európai Uniót. A maguk szempontjából igazuk van: ha az Európai Unió nem lenne tökéletesen balfácán, és nemzeti vagy közösségi hatáskörben katonákkal védené meg a határokat, esetleg végre kimondaná, hogy ne jöjjön ide több millió ember, akkor nem Törökországnak kellene feltartóztatnia a menekültek végeláthatatlan seregét.

Ez pedig pénzbe kerül. Sok pénzbe. A saját gyengeségünket, torz felfogásunkat meg kell fizetni.

Szánalmas és visszataszító, ahogyan az Európai Unió aktuális agytrösztje hosszú évtizedek óta húzogatja a mézesmadzagot a törökök előtt. Erejük nincs arra, hogy végérvényesen kizárják őket a csatlakozási folyamatból, hiszen megharagudna az oroszra figyelgető amerikai gazdi, házon belülre pedig – igen helyesen – nem engedik őket. Vagyis összevissza beszélnek. Az elmúlt napokban ismét látványosan bebizonyosodott, hogy Brüsszelben sémákból is a legrosszabbakat ismerik. Miután kitömtük Törökországot egy csomó pénzzel, és lényegében elfordítjuk a fejünket, hogy a közismerten kifinomult ankarai vezetés elvégezze a piszkos munkát helyettünk, és erővel visszatoloncolja vagy sátrakban etesse a gazdasági menekülteket, a tárgyalások után három másodperccel máris a törökországi emberi jogok miatt aggódnak az eurok­raták.

Pontosan értjük? Török kézre adjuk a migránsokat, majd mossuk kezeinket, és az emberi jogizmus hazug álcája mögül nyilatkozgatunk, hogy az általunk felbérelt törököknek mit szabadna csinálni és mit nem. Az Amnesty International az uniós–török megállapodás hírére közleményt adott ki, epileptikus rángásokkal aggódva a törökországi kisebbségek jogi helyzetéért.

Megbélyegezhetjük Törökországot, csak ne feledjük el, hogy hasonló vagy nagyságrendekkel nagyobb nyugati bűnök láttán-hallatán hallgatunk, mint a csuka. Nem a szokásos etnomazochizmusról van szó, hanem az elillant európai tisztességről és kezdeményezőkészségről. A törökök önazonosak: eltették a pénzt, és elintézik a dolgot. Mi nem vagyunk önazonosak: tátott szájjal nézzük, ahogyan a nevünkben néhány kretén a jogokról papol, szőnyeg alá söpri a problémákat és farizeus módon másokra mutogat. Az Európai Unió jelenleg Pistike a térről: olyan kövér szegénykém, hogy nem tud beállni kispályázni, de beküldte a bátyját maga helyett, s miközben irigyen figyeli a nagyok játékát, titokban csúzlival lövöldözi a bátyus tomporát, nehogy túlságosan jól érezze magát.

A hazai jobboldal rejtélyes okok miatt hajlamos egybemosni mindent, ami az iszlám orcájában érkezik a kontinensre. Pedig aki valóban ismeri az iszlám világot, tudja, hogy az expanziónak is vannak fokozatai. A kultúrák összecsapásának unos-untalan hangoztatott teóriájából rendszeresen kifelejtjük, hogy mondjuk, egy síita perzsa és egy szunnita arab békés egymás mellett élésére adott esetben annyi az esély, mint az ortodox szerb és a muszlim hitre áttért honfitársa, a bosnyák közötti közeledésére. Mint ahogyan a bolgár kamionos és a skót egyetemi tanár sem egyformán, egymást tökéletesen át- és lefedve európai és keresztény, higgyük el, hogy az iszlám világban sem mindenki afgán vagy szír gazdasági menekült, pláne nincs átfogó és megvalósítható terv Európa leigázására. Annak, amit most, a migránsáradattal megtapasztaltunk, nemcsak civilizációs, vallási vetületei vannak, de miután ez a történet legláthatóbb, legemészthetőbb része, mindenki erről beszél.

Miközben csak éppen a lényeg sikkad el. Hogy az európai embernek nem az iszlám a legfőbb ellenfele, hanem az európai liberalizmus. Az iszlám expanziója Európa végzetes meggyengülésének következménye, ha jobban tetszik, a felszín, míg a mélyben ott munkálnak az egyenlősítő ideológiák, tágabban kétszázötven, szűkebben ötven éve. Nem a jövevényekkel van a baj, ők azért jönnek, mert jöhetnek. Ha nem engednénk, hogy jöjjenek, ha Európának lenne identitása, ha az életösztönünk jól működne, ha a közösségeink egyben lennének, és születnének gyermekek, akkor a harmadik világ expanziójának nagyjából annyi volna az esélye, mint száz évvel ezelőtt.

Az erős Európa a világ globális változásait is irányíthatná, legalább ellensúlyozhatná a jelenlegi folyamatokat, és megoldást találhatna az új kihívásokra. De nem, Európa nem ismeri magát. Ahelyett, hogy cikkeinkben, magánbeszélgetéseinkben a kiváltó okot, az európai liberalizmust ostoroznánk, és azon gondolkodnánk, hogyan roppantsuk meg kontinensünk hóhérainak maradék erejét, felülünk az iszlámellenesség hintójára, és elegánsan kikocsizunk egy kis civilizációtörténeti kurzusra.

Azon is gondolkozzunk el, hogy – miközben tehát egynemű tömegnek tartjuk a muszlim világot – egészen pontosan miféle török bűnök léteznek? Például hány török robbantotta fel magát európai nagyvárosok metróiban, stadionjainál, hányan lövöldöztek le bulizó fiatalokat? Az elmúlt negyven évben a sokmilliós németországi török közösség merényletekkel, titkos hadviseléssel aláásta-e a német állampolgárok biztonságát? Szerveződik-e, létezik-e jelenleg szélsőséges, törökök alkotta mozgalom Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Nagy-Britanniában? Hány török lehet az Iszlám Államban?

De vannak ennél súlyosabb kérdéseink is.

A kurd nacionalizmus győzelme esetén nyugati érdek-e, több, egymás mellett élő kurd államkezdemény, esetleg a Nagy-Kurdisztán? Milyen irányultságú lenne, ki vezetné, hogyan működne egy ilyen állam? Erdogan vagy az őt potenciálisan felváltó régi köztársasági elit ellenében van-e európai választás Törökországban? És végül: mi lenne Európával, ha az iszlamisták egy nap birtokba vennék Törökországot?

Amikor ezekről a kérdésekről beszélgettünk, Sayfo Omar kollégám helyesen állapította meg, hogy a Diyaneten és más állami szerveken keresztül a török állam nem kis pénzt és energiát fordít a Nyugat-Európában élő török diaszpórák identitásának megtartására. Ez nem épp az integrációt segíti, tökéletesen igaza van. Ehhez azonban tegyük hozzá, hogy a British Council hálózata pedig az alapos gyanú szerint világszerte hírszerzéssel erősíti az Egyesült Királyság kulturális tekintélyét, és sejtéseim szerint a Norvég Alap sem szamaritánus skandiná­vokból áll.

Illendően fogalmazva, érdekeket képvisel. Hiszen az a fontos, hogy az embernek stílusa legyen: ne klottgatyában, hanem frakkban és cilinderben ballagjon el a saját temetésére.