Jelenlegi hely

Történetfilozófia és Orbán-beszéd – 2017

Zárug Péter Farkas
Zárug Péter Farkas képe

A kérdés, hogy miképpen lett az egykori liberális, antikommunista, ateista, orosz- és Kelet-ellenes, nyitott társadalom párti, Soros-ösztöndíjjal Oxfordban tanuló Orbán Viktorból, mindennek az ellenkezője 2017-re, valószínűleg sokak sokféle interpretációjában lesz feldolgozva nemcsak az elkövetkezendő egy-két évtizedben, hanem az egész XXI. században. Általa mind kibomlanak majd a magyar politikatörténet és politikai gondolkodástörténet nézőpontjai mind Magyarországról, mind a világról, és megmutatkoznak majd bennük korunk összes megosztottságai, rajongásai és elutasításai, amelyek ma a miniszterelnököt körülveszik.

Orbán Viktor változásai, átalakulásai, amelyek beszédében jól tetten érhetők, külön csemege lesz majd a politikai beszédekkel, nyelvekkel, szótárakkal foglalkozók számára, és e téren ugyancsak komoly jellemképet lehet majd felállítani róla, ahogy valószínűleg korszakolni is lehet majd beszédeit annak tartalmi, szemantikai, diszkurzív környezetbeli különbségei alapján.

S bizony Orbán összes beszédének big data elemzése talán a legpontosabb pszichometriai jellemzőit is megadja majd, annak minden koherens és inkoherens, konzisztens és inkonzisztens természetével együtt, ami majd új vitákat fog szülni a történészek, nyelvészek és politikatudósok között már a századunk 30-as, 40-es éveiben.

A 2017. februári, immár 19. évértékelője Orbán Viktornak egy szempontból igen jelentős lesz. Nem csak az elmondott tartalmi elemekért, mert ezeket nagyjából több, más beszédében elmondta már az elmúlt két esztendőben, és így ezek könnyen feltárhatók. Sokkal inkább a bevezető gondolatok történelmi perspektívái és ezek történetfilozófiája mutat óriási változást a korábbi Orbán-beszédekhez képest. És itt nem arra gondolok, amit találóan az index.hu egyik címadása kifejezett, hogy „világértékelőt” tartott a miniszterelnök, hanem arra a történetfilozófiai aspektusra, amelyben hosszabb érlelődési időszak után Orbán most expressis verbis állást foglalt, méghozzá gyökeresen szembemenve a korábban szinte állandóan beszédei keretét jelentő történelemfelfogásával.

E felfogásváltozás első mondata is magát a dilemmát mutatja, amely majd a viták sorát szüli: „Ki gondolta volna egy-két évvel ezelőtt, hogy a történelem fittyet hány a jóslatokra”… Majd alapvetően egy már szellemtörténeti értelemben rég meghaladott munkával szállt vitába, konkrétan a CIA által is finanszírozott liberális Francis Fukujama által írt The end of history 1989-ben megjelent tanulmányával, valamint ennek, 1992-ben könyvben megjelent gondolataival (A történelem vége és az utolsó ember): „A történelem azonban, tisztelt hölgyeim és uraim, nem olvasta a nagyokosok írásait, akik szerint neki, mármint a történelemnek, vége van, folyásiránya és medre kijelöltetett, haladnia pedig csak a jól megépített gátak között szabad. A történelem mindezt nem olvasta, egyszerűen nem tudott arról, hogy neki bizony vége van. Kampec. Egyszer csak feltette a kezét. »Bocsánat, még itt vagyok, és mutatnék egy-két meglepő újdonságot!« Vett egy éles kanyart, áttörte és elsodorta a gondosan megtervezett gátakat, és kilépett a számára kijelölt mederből.”

És akkor kicsit Orbán Viktor beszédeiben feltárható történelemfilozófiai szemléletről. Tekintettel jelenlegi műfajunkra, nem fogok hosszas citálásokkal igazolni bizonyos megállapításokat, miként egy tanulmányban ezt kötelezően meg kéne tegyem, de annyi bizonyosan leszögezhető, hogy Orbán Viktor történelemfilozófiai felfogása korábbi beszédei alapján nyíltan Hegel filozófiai alapjain állt, s magát egyfajta vátesz pozíciójába helyezve „a történelem irányának” keresőjeként, vagy egyenesen látójaként beszélt közönségéhez.

E szemlélet legjobban a 2010-es kampány jelmondatában tükröződött vissza, amikor ő és a pártja az 1848-as forradalmi jelmondatot használták: „Itt az idő!”, és ahogy a miniszterelnök nem egyszer mondta: „hív a történelem”. E hegeliánus történelemfilozófia alapja – amelyben a vátesz kibontakozhat – nem más, mint hogy a történelemnek célja és így iránya is van.

Orbán Viktor érdekes módon még a 2006-os országgyűlési vereség utáni beszédében is – amikor a vátesz messianisztikusságával ígérte meg, hogy „én veletek maradok…” még ekkor is szinte szó szerint megtestesítette azt a felfogást, miszerint: „a történelemben egy általános igényt, célt kell keresnünk, a világ végcélját, nem a szubjektív szellem vagy a lélek valamilyen különös célját…” (Hegel)

S bár más-más alapállásból, de szellemtörténeti és a Voltaire-i „a történelem filozófiája” értelemében Orbán ugyanazon az alapon közelített a történelemhez, mint a most – és már korábban is bírált – Fukujama. Merthogy ő is hegeliánus alapon állt, legalábbis állt 2017. február 11-ig. Orbán Viktor majd mindegyik jelentős beszéde, amelyik valamilyen európai, vagy világpolitikai kitekintésbe bocsátkozott, szinte tökéletesen valósította meg mindazt, amit Karl Löwith a történelemfilozófia meghatározásában mond, miszerint: „a történelem olyan szisztematikus értelmezését jelöli, amelynek princípiuma összefüggést teremt a történeti események és következmények között, és egy végső értelemre vonatkoztatja őket”. A miniszterelnök akár tusnádfürdői, akár évértékelő, vagy épp a parlamenti ülésszakok nyitó beszédeiben gyakran kereste és adta meg a választ arra, hogy „mi értelme van a történelemnek, hol az a rendező elv, amelynek segítségével felmutatható ez az értelem?” (Karl Löwith)

Orbán Viktor európai és világtörténelmi szemlélődését és 2009–2010-től formálódó „reálpolitikáját” is végigkísérte a történelem irányának figyelése, és a „korszellemnek” a keresése, amelyben még az „unortodoxia” is, mint a helyes jövő biztos váteszi ismerete, vagyis a történelem irányának, céljának tudása lett gyakran meghatározva, megfogalmazva.

A miniszterelnök ideológiai tanácsadója, Tellér Gyula is a „Létezik-e Orbán rendszer?” című munkájában alapvetően azt sugallja, hogy nem pusztán a „kádári alvadt struktúrák” eltakarításáról van szó Orbán Viktor hatalomépítése kapcsán, hanem a mögött ott húzódik – kimondatlanul is – a „Zeitgeist”, vagyis a sajátos korszellem pontos ismerete, amelynek alapján Orbán képes tájékozódni a múlt-jelen-jövő tengelyen, és képes meglátni a „történelem irányát”.

E történelemfelismerésben egyszerre van és volt benne a historizmus a haladással, és a haladás szkepszise az elbukás rémével. Orbán nemegyszer historizál a „mi magyarok, olyanok vagyunk”, vagy „a magyar ember szereti, vagy nem szereti” fordulatok mentén, miközben a liberális világrend bukását, vagy Brüsszel cselekvőképtelenségét épp Schopenhauer Nyugat alkonyából vezette le. De ugyancsak a hegelianus szemlélet tükröződik többször nála, amikor a kereszténység-európaiság, kereszténység-magyarság témakörét és viszonyát említi beszédeiben. Mind az tűnt ki belőle, hogy a történelemnek világos célja és iránya van, és a benne lévő kanyarokkal is „mutat valamit a Jóisten” – csak figyelni kell.

Az említett idézet alapvetően még bele is illeszkedne az eddig képviselt orbáni történelemfilozófiába. Mondhatnánk, hogy a beszélő hagyományosan a vátesz szerepéből beszél, aki mindjárt megmondja, hogy merre megy az út, és ott milyen fogadóba fogunk betérni. De nemcsak a beszédben vett a történelem egy éles kanyart, hanem a miniszterelnök szemléletében is, merthogy az éles kanyar, mederátlépés és mindennek eseménysora, ami felborítja a liberális világrendlátást ma a világban, az nem levezetett és törvényszerű iránya és egyben célja a történelemnek, hanem azok belőlünk, a kor emberének cselekedetiből következőek.

„Bizony, tisztelt hölgyeim és uraim, ebből is láthatják, a történelem mi magunk vagyunk, nem csak Magyarországon, hanem egész Európában, mi mindannyian a magunk hús-vér valójában, eszméivel és gondolataival, terveivel és reményeivel, nem szeretjük és nem is tűrjük, ha mások akarják megmondani és eldönteni, hogy mi végre is vagyunk a világon, mit hogyan és miért tegyünk, vagy ne tegyünk, gondoljunk, vagy ne gondoljunk.”

Persze értjük a viszonyrendszert, amelyben e szavak elhangzanak, és értjük, hogy Fukujamához és a liberális véleménydiktatúrához igazítottan szűkebb értelmet is kaphat a félmondat, amely szerint „a történelem mi magunk vagyunk”, ám mégis lehet jelentős fordulat Orbán történelemfelfogása tekintetében. Persze a vátesz szerepe nagyon is vonzó minden karizmatikus politikusnak. Hisz ebben ő maga adja a történelem előre látásából adódó biztonságot és stabilitást, amelyhez képest minden más politikai, hatalmi alternatíva csak kalandorságnak tűnhet. (A beszéd bizonyos részein e felfogás is nyíltan megmutatkozott.)

Ám a „történelem mi magunk vagyunk”, és hogy benne szabadon hozzuk döntéseinket, vagyis mi magunk vagyunk jövőnk jelenben való kovácsai, ezek a gondolatok egy újabb lehetséges nagy szemléletváltást jeleznek Orbánnál.

Azért csak lehetséges, mert, hogy ez bekövetkezik-e a miniszterelnöknél, az későbbi beszédéből figyelhető csak meg. Ugyanis Orbán Viktor – miként jeleztem – több helyütt nyitva hagyta a historizmusba és a történelemlátásába való visszavonulás lehetőségét. Mégis a 2017-es beszéd történelemszemléletben jelentős újdonságot hozhat az eddig vallott orbáni történelemfilozófiai szemlélet kapcsán. S bár nem közvetlenül kapcsolódott e kérdéshez, mégis az „istenkísértő” jövő a humanoid–robot–droid kapcsolatok közelgő társadalomátalakító kérdéseinek beemelése az értékelésbe merész, de kifejezetten innovatív és merőben új részét adta Orbán Viktor évértékelőjének.

Ez utóbbi téma és problematika említése is valami új típusú fogékonyságot jelezhet. Hacsak nem arról van szó – ismét – amiről Burke a Töprengések a francia forradalomról című munkájának utolsó lapjain ír a híres hajó metaforában: egy kicsit erre, egy kicsit arra, a lényeg, hogy a hajó egyenesben maradjon.