Kezdjük egy közérthető, ám annál őrültebben hangzó példával. Mondjuk, tulajdonosai vagyunk egy pékségnek, amely kiváló minőségű portékát kínál, a forgalom évről évre növekszik, alig győzzük kiszolgálni az elégedett vásárlókat, folyamatosan növelni kell az alkalmazottak számát. Kemény munkánknak köszönhetően szépen gazdagszunk, az alkalmazottak elégedettek, hiszen bérük egyre magasabb, családjuknak mind több, korábban csak álmodott dolgokra is jut. Az élet szép.

És akkor ebben a nagy boldogságban a tulajdonos, aki magától értetődően ugyancsak haszonélvezője ennek az üzletmenetnek, szóval, egy szép nap reggelén egy jókora plakáttal érkezik, amit azon nyomban ki is függeszt az elmúlt évek sikereinek következtében takarosan felújított portálra. Az alkalmazottak és persze a vevők nagy meglepetésére az írás így szól: „Hagyjatok békén, elegem van belőletek! Mától nincs több kenyér!” Ugye, ilyen nincs, ilyen félnótás tulajdonos nem létezik, vagy ha igen, akkor vélhetően már az elmegyógyintézetben kezelik.

Van egy ország, bármilyen hihetetlen, egy valóban létező ország: Spanyolország. Lakóinak száma nagyjából 47 millió. Vannak itt tengerpartok, hatalmas hegyek, szép városok, bennük csodálatos történelmi és újkori épületek, a mediterrán konyha világhírű, a borok fantasztikusak. Ezt az országot állampolgárain kívül szerte a világban nagyon sokan szeretik, olyannyira, hogy például 2016-ban több mint 75 millióan keresték fel, azaz a külföldi turisták száma 18 millióval haladta meg a helyiek számát.

Az idegenek szépen költöttek, tavaly 77 milliárd eurót, ami átlagban spanyol fejenként 1023 eurót jelent. 2015-ben még csak 113 euró volt az egy főre jutó napi költés, az sem kevés, tavaly már 138. És még egy kicsit elidőzve a számok világában: a turizmus bevétele a spanyol GDP közel 12 százalékát jelenti, ebben az iparágban hozzávetőleg 2,5 millió embert foglalkoztatnak, ami a teljes foglalkoztatotti létszám 13 százaléka. Imponáló adatok, gondolhatnánk, minden érdekelt boldogan várja az újabb turistákat.

Ám ekkor jön a fentebb említett pék, aki plakátokat függeszt ki jeles épületekre a fővárosban, Madridban, a turisták által legkedveltebb Barcelonában vagy éppen Mallorca szigetén. S a felirat ezt hirdeti (angolul, hogy ne csak a spanyolok, hanem az idegenek is értsék): „Tourists go home, refugees welcome!” „Turisták, takarodjatok, menekültek, benneteket örömmel üdvözlünk!”

A történetben az a döbbenetes, hogy az elkövető még mindig nincs zárt osztályon.

Katalóniát tavaly 17 millió külföldi kereste fel, az autonóm tartomány fővárosát, Barcelonát 10 millióan, Madridot közel 6 millióan, a Baleár-szigeteket, azaz Mallorcát és Ibizát mintegy 13 millióan. Nem kell hozzá felkészült közgazdásznak lenni, hogy belássuk, ezek a helyek jó kis bevételre tesznek szert. Vajon mit szólhatott az a brit turista – a 17 millió ide látogató egyike –, aki egy nyári napon Madridban sétálva, a városháza erkélyén megpillant egy 70-es éveiben járó, jól szituált hölgyet, aki egy méretes molinó kihelyezésében segédkezik, a felirat pedig a fentebb említett „Tourists go home, refugees welcome!” A szigetországi polgár vélhetően tudathasadásos állapotba keveredik, hiszen egészen addig a pillanatig azt érezte szállodájában, az éttermekben, mindenfelé, ahol járt, hogy neki itt örülnek. Mostantól mondja azt, hogy ő igazából nem is turista, hanem menekült? Akkor majd szeretni fogják? Minden, nem éppen bő spanyol szókincsét elővéve megkérdez egy helyi polgárt, ugyan már értelmezze a helyzetet, úgy gondolja, hogy valakik betörtek a szép épületbe, s forradalmárnak érezve magukat az erkélyről lelógatták a feliratot. A brit még inkább csóválhatta a fejét, amikor a madridi lakos felvilágosította, hogy nincs itt szó semmiféle revolúcióról, a hölgy Madrid polgármestere, az erkély pedig az ő hivatalához tartozik.

Az 1943-ban született Manuela Carmena Castrillo 2015 júniusa óta vezeti a fővárost, miután az Ahora Madrid (Madrid most) erősen baloldali választási tömörülés élén elnyerte hivatalát. A kétgyermekes, jogász végzettségű politikus még nem volt 21 esztendős, amikor jelentkezett a spanyol kommunista pártba (PCE), s ott az emberi jogok egyik élharcosa lett. Érdemes megemlíteni, hogy a PCE az 1979-es választásokon a szavazatok több mint 10 százalékát kapta, ez csaknem 2 millió voksot és 23 képviselői helyet jelentett a legendás moszkovita, szovjetbarát Santiago Carrillo vezette kommunistáknak. Talán nem túlzás állítani, hogy az Ahora Madrid mozgalom két legnagyobb hatással bíró pártja, az anarchista baloldali Podemos és a bevallottan kommunista Izquierda Unida a PCE jogutódjai. S az ő jelöltjük a migránsokat keblére ölelő, emberi jogi aktivista, Manuela Carmena.

A példában felhozott, megzavarodott brit utazó, miután Madridban nem érezte, hogy a főnök asszony szívesen látja, felült az első szupergyors vonatra, és nem egészen két óra múlva már Barcelonában sétálhatott, megcsodálva Gaudi életművét, ugyan kicsit feszélyezve andalgott a híres sétányon, a Ramblán, mert mindenhol azt hallotta, hogy a hatalmas tömegben aratnak a zsebtolvajok. A látnivalóktól teljesen feldobódott, már szinte nem is emlékezett a Madridban történtekre, amikor déjá vu érzése támadt:

„Tourists go home, refugees welcome!” Carmena szelleme itt is utolérte egy méretes molinó képében. Nem hitt a szemének, de itt már nem gondolt rebellis ellenállókra, ám csak furdalta a kíváncsiság, hogy ki az a hölgy, aki a felirat körül szorgoskodik. Ki más lenne? Barcelona polgármestere, Ada Colau Ballano. A 43 esztendős katalán városvezető, aki április első napjaiban adott életet második gyermekének, madridi kolléganőjéhez hasonlóan a 2015-ös választásokon nyerte el a hivatalát, ugyancsak a fentebb említett baloldali pártok, illetve katalán megfelelőjük alkotta tömörülés élén.

Ő is nagy emberi jogi aktivista, Spanyolországban akkor ismerték meg az arcát, amikor jelzáloghitelüket fizetni nem tudó és a kilakoltatás rémétől fenyegetett polgárok mozgalmának élére állt, s mindenféle hatóságokkal szemben, nemegyszer tettlegességig fajuló utcai akciókat vezetett. Barcelonában született, filozófusnak készült, de állítólagos családi pénzügyi problémák miatt 3 év után otthagyta az egyetemet és inkább mozgalmárnak állt. Még Brüsszelbe is elutazott, védencei nevében szívszaggató beszédet mondott. Választási ígéreteiben szerepelt ugyan, hogy rendet tesz az ott élőknek egyre elviselhetetlenebb turisztikai káoszban, mondván, szeretett metropolisát nem akarja az invázió által már elfoglalt Velencéhez hasonlónak látni. Ezzel persze már elkésett, de az akkor még nem hangzott el, hogy a megregulázott külföldieket bevándorlókkal helyettesítené. Bár, fokozva az egyébként is nehezen felfogható helyzetet, mind Madridban, mind pedig Barcelonában a városvezetők a feliratok kihelyezése után arról számoltak be, hogy telefonhívások, levelek sokasága érkezett, a polgárok azt szerették volna tudni, hogy miben lehetnek a város segítségére a menekültek elhelyezésében, ingatlanjaikat, kétkezi munkájukat felajánlva. Na ja, mindkét nagyváros polgármestere a választók többségének demokratikus akaratából került Madrid és Barcelona élére…

Azért nem eszik olyan a forrón a kását, vagy a bevezetőben említett kenyeret… Egy tavaly év végi kimutatás szerint Spanyolország 17 ezer 680 menekült befogadására tett ígéretet, de eddig mindösszesen 481-et vettek át. Voltak politikai marke­ting­akciók, például nagy médianyilvánosság közepette fogadták be a magyar határon felbukott szír (szír?) futballedzőt és gyermekeit. Madridban jövedelmező tréneri állást, 100 négyzetméternél nagyobb lakást kapott azon nyomban, ám egy év múltán arra panaszkodott, hogy nem képes beilleszkedni, a neki fizetett nyelvtanfolyam ellenére még kenyeret sem tud kérni spanyolul, különben is a Törökországban ragadt egyik felesége hiányában depressziós lett, menne már vissza, családegyesítésre.

El lehet képzelni, hogy mit szóltak a hirtelen felajánlott álláshoz a 25 év alatti fiatalok, akiknek körében 42 százalékos a munkanélküliség, és mit azok a lakásukat elveszített kilakoltatottak, akiket egykor még Barcelona polgármestere képviselt. Nem tudják, mit csináljanak jó dolgukban..