Trianoni utak

Nekünk, magyaroknak Trianon országunk kétharmadának elvesztését, több millió magyar honfitársunk idegen uralom alá kényszerítését jelenti. Tragédia! Ez tette, teszi lehetővé a formálisan elcsatolt területeken a magyar etnikum lassú (?) felszámolását. A magyar nyelvhasználat és más nemzeti jogok formális (de még inkább informális) korlátozása elsőként a szórványmagyarságot érinti, majd lassan a tömbmagyarság – előbb-utóbb szórvánnyá válva – is erre a sorsra juthat. Ugyan a nemzeti kormány (ha nemzeti kormány kezében van a kormányrúd) minden lehetőséget megragad a volt magyar területek magyar lakosainak magyarkénti megmaradására, de lássunk tisztán! Lássuk és elemezzük a Trianonhoz vezető út okait, hogy egy „újabb Trianont” elkerüljünk.

A magyarság közel ezer éven keresztül védte (és megvédte!) Európa kereszténységét. Legyen elég csak Hunyadira és a Mohács utáni harcok hőseire (Dobó, Zrínyi és társaik hosszú sora) utalni; nekik köszönheti Európa, hogy keresztény templomainak ormára nem került félhold a keresztek helyére. A török elleni harcokban azonban a magyarság pusztult; a betelepült és betelepített más nemzetek tagjai számbeli fölénybe kerültek a Kárpát-medencében. Ez egyike a Trianonhoz vezető utaknak.

A másik korunk útja. Történeti értékelések sora emeli ki az 1867-es „kiegyezést”. Tény, hogy gazdasági fellendülés kezdődött. Ám – magyar szempontból – tragikus hátrányt okozó jelenségek sora is kíséri. 1849, a szabadságharc leverése után a nemzet addigi vezető ereje – a kis- és középnemesség – „passzív rezisztenciába” vonulása azt eredményezte, hogy a gazdasági fellendülés haszonélvezői, az ipar szakmunkásai többnyire az idegenek soraiból kerültek ki, ahogyan a nagybirtokok bérlői is. A nagybirtokosok java része – nem törődve a bérlők embertelen módszereivel – a birtok jövedelmét eltékozolta. Ez eredményezte, hogy a föld nélküli vagy néhány hold földdel rendelkező magyar parasztság nem a kialakuló iparban helyezkedett el, hanem tömegesen kivándorolt Amerikába. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi liberalizmus, szabadkőművesség térhódítása a keresztény nemzeti szellemiséget háttérbe szorította; a XX. század elejére pedig annyira megerősödött, hogy az értelmiség körében – főleg a művészet és a sajtó világában – szinte uralkodóvá vált.

Ebben a nemzettudatát vesztett társadalmi közegben, kihasználva a világháború okozta feszültséget is, a jól felkészült idegen, illetve idegen érdeket szolgáló propagandistáknak nem volt nehéz kirobbantani azt a forradalmat, amely az azt követő 133 nap alatt Magyarországon addig elképzelhetetlen terrort hozott; kegyetlenségek, gyilkosságok egész sorával. Az a 133 nap Magyarország legsötétebb korszaka. Terroralakulatok („Lenin-fiúk”) száguldottak szerte az országban; elképesztő szadizmussal gyilkolták, akasztották a települések papjait, szellemi és gazdasági vezetőit. Ezzel párhuzamosan hadseregünk (legtöbb esetben fegyelmezett, zárt alakulatokban) hazatérő egységeit terrorral, propagandával és megtévesztéssel leszerelték; így az ország védtelenné vált. Pedig a hazatérő alakulatok a legtöbb helyen (például Erdélyben, a Kratochwill parancsnoksága alatti alakulatotok) meg tudták volna védeni országunk legnagyobb részét. De a legtöbb parancsnokot (például éppen Kratochwillt) letartóztatták, vagy lehetetlenné tették intézkedésüket, a parancsnokságuk alatti sereget meg feloszlatták.

Néhány esetben ugyan a „Vörös Hadsereg” – adott esetben a régi tisztekkel – tanúsított területvédelmet, Magyarország azonban prédája lett az ország területére áhítozó idegeneknek; Trianon urai pedig – a győztesek arroganciájával – ítélkeztek a javukra, ellenünkre. Történelmietlen a „mi lett volna, ha…” kérdés, de Trianon egészen biztos, hogy nem így alakult volna a Tormay Cécile által „patkánylázadásnak”, azok 1945 utáni utódai által pedig „dicsőséges őszirózsás forradalomnak” nevezett bűntény nélkül.

Trianon meghatározta és napjainkban is meghatározza Magyarország sorsát. A XX. század első felének országvezetői nem voltak választási helyzetben; 1944 márciusáig becsülettel tették, amit tenni engedett a történelmi helyzet. Ekkor azonban mintegy fél évszázadra Magyarország megszűnt független állam lenni. 1944-ben néhány hónapig Berlinből, a következő évtől pedig majd’ fél évszázadig Moszkvából irányították országunkat. A németek 1944-ben találtak egy Szálasi Ferencet, a szovjetek 1945-ben egy egész hazaáruló csoportot: Rákosit, Kádárt, Gerőt és a többieket. Példaképeik 1918 gyilkosai voltak; üldözték mindazt, ami keresztény és magyar.

Ha döcögve is, de 1990-ben megindult a rendszerváltás. Ám elmaradt a közélet megtisztítása, a bűnös rendszert működtetők legtöbbje továbbra is a helyén maradt. A Rákosi–Kádár-korszak „elvtársai”, eszmei utódaik még két alkalommal is visszatértek. 2010 óta azonban Magyarország – teljesítve történelmi feladatát – ismét az európai kereszténység és keresztény kultúra védelmezője. Teszi ezt egy olyan kontinensen, ahol több ország vezetője – tagadva Európa keresztény értékrendjét – afrikai és ázsiai áradattal kívánja földrészünk országait nemzeti jellegüktől, történelmi hagyományaiktól megfosztani. A nemzetközi háttérhatalom nálunk is talált 1918-hoz és 1945-höz hasonlítható, idegen lelkű kiszolgálókat. Az ő esetleges győzelmük újabb trianoni tragédiát szülne; nemcsak országrészeket veszítenénk el, hanem talán egész Magyarországot. 

Lapszám: