Az amerikai elnökválasztási kampány egyik leglátványosabb hazugsága, hogy minden a személyekről szól, és a győztes habitusa, kapcsolatrendszere, irányultsága döntően befolyásolja majd az ország politikáját. Lehet, hogy Nixon idején még részben így volt, mára azonban semmi más nem maradt, mint az olajozott kampánygépezet, amelynek irányítói még a legapróbb csikorgásokra is éberen felügyelnek. A világ vezető hatalmát egyszerűen nem irányíthatja – egészen pontosan arcával, megjelenésével nem képviselheti – olyasvalaki, aki szemben állna a rendszerrel.

2016-ban látszólag két jelölt csikorogtatja egy kicsit a masinát, a többiek, a különféle családi klánok, pártszindikátusok, milliárdos cégek képviselői. Csakhogy a két bátor „kívülálló”, Trump és Sanders is jobbára mítoszt épít, mint látni fogjuk, egyáltalán nem függetlenek semmitől, hacsak nem a valóságtól.

Alaposan tévedünk, ha az amerikai pártrendszert a magunk európai fogalmaival próbáljuk értelmezni. A két nagy – republikánusok és demokraták – szembenállása nem szorítja merev korlátok mögé a támogatókat. Valójában az Egyesült Államokban egypártrendszer működik, hiszen minden ideológiánál fontosabb a szent irat, az alkotmány tisztelete, a liberális kánon, amely szellemileg nem túl izgalmas, de legalább érthető államismereti kalauzként szolgál tízmilliók számára. Ezenkívül nincs élet, legalábbis a közéletben biztosan. A mindenkori amerikai elnök szolgaian képviseli az alkotmányt, teljesíti a nemzedékről nemzedékre erősebb etnikai, gazdasági és társadalmi csoportok követeléseit, maga is élen jár a politikailag korrekt közbeszédben, hazafias dörgedelmekkel üzen, pulykát dédelget a megfelelő napon, sztárokkal parolázik, elítéli a terrorizmust, keménykedik az oroszokkal. Ez a dolga, erre választják.

Ebbe a látszólag monoton világba valóságos üstökösként robbant be Donald Trump és Bernie Sanders. Előbbi republikánus, utóbbi demokrata, de jó, ha tudjuk, hogy Trump még tizenöt éve is demokrata színekben politizált, Sanders pedig inkább szocialista, mint liberális. Mindketten arra építették imázsukat, hogy sem párttól, sem érdekcsoporttól nem függnek: ez természetesen vaskos hazugság, éppen ellenkezőleg, miután sokáig nem látszottak az establishment első sorában, mint mondjuk Hillary Clinton, többet is kell bizonyítaniuk a háttérerőknek.

Az Egyesült Államok vitathatatlanul legerősebb lobbicsoportja a zsidóságé. A gazdasági és kulturális térben, amelyben a nemzet sorsát elrendezik, olyan erős hatalmat építettek ki, hogy a jóváhagyásuk, támogatásuk nélkül tényleg bajosan lehetne bárki a következő amerikai elnök. Éppen ezért különösen érdemes figyelmünkre, hogy Donald Trump, a fékevesztett lázadó, aki a világon mindenkinek nekiment már, az első bálozó szerénységével beszélt nemrégiben a legismertebb amerikai zsidó szervezet (AIPAC) konferenciáján. Többek között kijelentette, hogy Jeruzsálem a zsidó nép örök fővárosa, hogy Izrael örökké létezni fog, s hogy a zsidó állam és az Egyesült Államok szövetsége megtörhetetlen. Végezetül a zsidó hallgatóság figyelmébe ajánlotta kisunokáját, akit az ő értelmezése szerint a konferencia faji értelemben is a magáénak tekinthet, miután a lánya zsidó férjet választott magának.

Sanders „keményen” nekiment Izrael politikájának, szóltak az első hírek, aztán kiderült, hogy a CNN szóban forgó interjújában úgy mutatták be, mint az első zsidó jelöltet, aki az elnökjelöltségért folyó küzdelemben győzelmet ért el. A vermonti szenátor egyébként számos kőkemény megjegyzést tett, például: „akár zsidó az ember, akár nem, én szeretném remélni, hogy ebben az országban minden egyes ember látni akarja a végtelen háború nyomorúságának végét a Közel-Keleten.” S miután Sanders zsidó mindkét ágon, ráadásul valamennyire vallásos is (mást nem is mondhatna, hiszen a hitbéli szemforgatás hivatalos kelléke az elnökválasztásnak), az ember valahogy úgy képzeli, hogy fene nagy antiszemita mégsem válna belőle a Fehér Házban.

Ebből is világos, hogy az Egyesült Államok praktikusan egypártrendszer, a legfontosabb ügyekben egy jelöltnek sincs különvéleménye, nem is lehet, hiszen akkor mehetne traktort vezetni Coloradóba.

A két „független” elnökjelölt mítosza tökéletesen felfedi Amerika nyomorúságát. Donald Trump, ez a nagyon gazdag Torgyán József, akit csak felhúzol, és azt mondja, amit szeretnél, vagy a savanyú Sanders a maga 68-as, újbaloldali, ostobán egalitariánus szövegeivel még mindig a legérdekesebb figura a kínálatban. Ez a tény mindent elmond Hillary Clintonról, Ted Cruzról és a többiekről. De egy percig se feledkezzünk el arról, hogy az egész egyszerű parasztvakítás, a lényeg a színfalak mögött dől el. Trump, Sanders, Clinton, Cruz és az összes többi mintha különböző színű és formájú elektromos gitárok lennének, egymás mellett lógnak a kirakatban, az emberek megállnak, és megcsodálják őket, ahogyan megcsillannak a napfényben. Ha azonban valakinek az az eretnek ötlete támadna, hogy megszólaltatja a hangszert, ahhoz hálózatra és erősítőre van szüksége. Be kell kapcsolni a központba, fel kell erősíteni a hangját, különben élettelen marad. Ez a lényeg, a többi műsor a nagyvilágnak.