A nyár diplomáciai csúcspontja kétségkívül Donald Trump és Vlagyimir Pu­tyin helsinki találkozója volt. Azóta sem szűnnek a találgatások arról, hogy milyen alkuk születtek a több mint kétórás négyszemközti találkozón. Jó eséllyel nem osztották fel a világot, ám Kijevben mégis attól rettegnek, hogy a Fehér Házat egyre kevésbé érdekli Moszkvával szembeni harcuk. Brüsszelben sokan attól tartanak, hogy az Európának hátat fordító Trump nagyobb teret enged Oroszországnak. De a Kremlnek nyugtatgatnia kell Teheránt is, hogy a Golán-fennsíkról ugyan vissza kell vonulnia, ám nem engedi el a kezét.

Fotó: MTI, archív

Leginkább Peking izgulhatna, hiszen Trump láthatóan azért akar kiegyezni Moszkvával, hogy energiáit Kína feltartóztatására összpontosíthassa, és amennyire csak lehet, eltávolítsa Pu­tyint a Mennyei Birodalomtól. Pekingben azonban nagyon jól tudják, hogy ez nem olyan egyszerű. Sőt, joggal reménykedhetnek abban, hogy az eurázsiai tengely megosztására irányuló kísérletek inkább közelítik egymáshoz a térség országait. Az elmúlt hetek eseményei is azokat erősítik, akik szerint felpörgött ugyan a globális játszma, azonban már régen nem Washington és Moszkva egyezségén múlik a világ sorsa. Ettől azonban még élnek a régi reflexek, és nem gyengülnek a Trump és Putyin összejátszását feltételező elméletek.

Ennek jegyében több elemző és lap is emlékeztetett arra, hogy Henry Kissinger az eurázsiai tengely megtörésére vonatkozó recepttel bocsátotta európai útjára Trumpot. Az amerikai külpolitika doyenje állítólag azt javasolta az elnöknek, hogy mindenáron próbálja meg­gyengíteni Moszkva elkötelezettségét Peking és Teherán irányába. Trumpot erről persze aligha kellett sokat győzködni, hiszen már a kampányában arra tett ígéretet, hogy Amerikát helyezi politikájának a központjába. Ez pedig meglehetősen agresszív irányvonalat feltételez, mindenekelőtt a Kínával folytatott kereskedelemben.

Peking feltartóztatásának másik kínálkozó eszköze, hogy az eurázsiai hatalmak közé éket verve gyengítse a szövetsé­gesi kapcsolatait. Az is egyértelmű, hogy amint a Fehér Ház mindenáron igyekszik megakadályozni Berlin és Moszkva közeledését, úgy az Új Selyemút megvalósulásában, Kína és Európa kereskedelmi-gazdasági kapcsolatainak felvirágzásában is ellenérdekelt. Ennek az irányvonalnak a kibontakozását látva pedig sokaknak az eszébe juthat Kissinger, aki 1971-ben még nemzetbiztonsági tanácsadóként éppen Kínát választotta le a Szovjetunióról. Most ennek a fordítottja a feladat, és mint Trumpnak az Iránnal, Törökországgal vagy éppen Pakisztánnal szemben folytatott agresszív, a szankciókra alapozott politikáját látjuk, ennek megvalósítása javában folyik.

Az is kézenfekvő, hogy az amerikai elnök Putyint is megpróbálta rávenni arra, lépjen legalább egy lépést hátra Pekingtől és Teherántól. Az több jelből ítélve is valószínűsíthető, hogy Moszkva megpróbálja rábeszélni Teheránt a Golan-fennsíkon szerzett befolyásának feladására. Tovább azonban a Kreml nem megy, mert nem érdeke. De Trumpnak még ennél is fontosabb lett volna, hogy legalább egy picike éket verjen Oroszország és Kína stratégiai szövetségébe. Az összeesküvés-elméletek hívei ki is találták, hogy a Fehér Ház cserébe Európában adott nagyobb mozgásteret a Kremlnek. Ennek az alkunak egyesek már több jelét vélték felfedezni, így például azt, hogy az orosz elnök kedvenc motorosai, az Éjszakai farkasok Szlovákiában hozták létre európai „parancsnokságukat”. Az Európa felosztását célzó Trump–Putyin-megállapodás állítólagos jeleit még idézhetnénk, de ennek aligha van értelme. Washington ugyan érdekelt az Európai Unió, mindenekelőtt Németország gyengítésében, ám nem úgy, hogy ezzel Oroszország erősödjön.

A találgatásokra alapot ad az is, hogy átalakulóban van a világ, és ez a megnövekedett geopolitikai aktivitás sokszor váratlan helyzeteket teremt. Annyira azonban nem, hogy Trump és Putyin Európán osztozkodna. Először is, Trump láthatóan úgy gondolja, hogy senkivel sem kell egyeztetnie. Még a szövetségeseivel sem. Aki vele szembeszáll, sérti az érdekeit, azt durván lenyomja a víz alá. Vagy legalábbis megpróbálja. Ez alól nem kivétel Oroszország sem, amely a Nyugattal feszültté váló viszonyára is válaszolva, éppen az eurázsiai együttműködést erősíti. Aztán azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Kína és Oroszország érdekei sem mindenben egyeznek, Moszkva kétségkívül tart Peking fojtogató ölelésétől, ám ennek ellenére megkérdőjelezhetetlen köztük a stratégiai partnerség.

Miközben tehát Moszkva és Peking között nincs szembenállás, nincsenek rendszerszerű ellentétek, addig Kína és az Egyesült Államok, vagy Oroszország és az Egyesült Államok között vannak. Európa és Oroszország között ugyanakkor nem beszélhetünk rendszert alkotó ellentétekről, van azonban helyette sok más zavaró tényező, így például Moszkva kiábrándultsága. De a legnagyobb probléma az, hogy Európával a jelenlegi helyzetben nem lehet következetes párbeszédet folytatni. Amíg Európa a belső problémáit nem oldja meg, addig egyetlen komoly szereplő számára sem lesz igazán megbízható és elismert tárgyalópartner.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, kétségtelen, hogy a Fehér Háznak az európai együttműködéssel kapcsolatos, jól érzékelhető fanyalgása a kínai és az orosz kezdeményezéseknek enged teret manapság Európában. Attól azonban még nagyon messze vagyunk, hogy az öreg kontinens Moszkva vagy adott esetben Peking befolyási övezetévé váljon. És hogy ennek a jövőben se legyen realitása, és a perifériára sodródás helyett megmaradjon geopolitikai pólusnak, az magán Európán múlik.