Új kávéház

Még száz éve, egy jobb világban – az „igazi” kor az ifjúság, ami előtte volt, az ósdi, ami utána jön, az meg „micsoda idők” – az ember kávéházba járt bölcselkedni, ott élte életét. Ott teremtek gondolatai. Már aki íróember, ugye. Ma meg a közösségi oldalakon folyik a csevej, de mivel ül­dö­gélni egész nap egészségtelen, az író olykor megmozgatja tagjait, és leballag ebédért.

Jó hentesünk van. Jó lassú. A sor meg torlódik. És mindenki perel valamiért. Kell az íróembernek az ilyen, kell bizony. 

Minap is állok a sorban, de nem halad. Nézem, valami szakállas fickó adomázik a hentesnek – unszimpatikus egy alak –, és megy a hahota.

– Nem érek én erre rá! – morgok. – Mit gondolnak, hol vagyunk? A kávéházban?

A szakállas rám néz, pillantása harap.

Még neki áll feljebb! – füstölgök.

– Jó napot – így én, mikor sorra kerülök. – Abból a tarjából egy szép szeletet.

– Szép legyen? – kérdi a hentes, és kacsint. – Tán hölgynek viszi?

– Hát nem is a határra, kerítés helyett.

A hentes – egész szimpatikus fickó – erre ellő egy viccet, mire én egy másikat, nagyban hahotázunk, majd mögöttem felcsattan egy undok pofa.

„Haladjunk már! Nem érünk erre rá.”

– Micsoda emberek vannak! – veszem el a tarjám sértődötten. – Ezért tartunk itt, ahol.

A másik eset rá két napra történt.

– Te mit kérsz?

– Nem „te” – mondom –, „ön”. De amúgy abból a kolbászból kérek.

Felemeli az egyiket.

– Ő lesz az?

Felsóhajtok.

– Nem „ő”, hanem „ez”. Meg kell hogy állapítsam, a személyes névmások terén hatalmas zavar van a fejében.

Elvörösödik erre.

– Viccelődünk, viccelődünk?

Reményvesztetten legyintek.

– Most sem jó! Csak maga viccel, egyes számban. De ez nem vidám, hanem roppant szomorú dolog. Kedves édesanyja és a tanító nénije most biztos el lenne keseredve. Udvariasan köszöntem, és fejcsóválva haladtam tovább.