A Trump-jelenség kezdettől fogva megoldhatatlan dilemma elé állítja a politikával foglalkozókat, legyen szó akár az egyszerű választókról, akár a politológia egyetemesen elismert kútfőiről. Az elnök támogatói szerint Trump korszakos zseni, aki az üzleti életben megszerzett tudásával megújítja a politika fogalmát, ellenzéke szerint pedig egy félőrült troll, aki bármelyik pillanatban kirobbanthatja a harmadik világháborút. Persze a kedves olvasó most nyugodtan mondhatja, hogy ez a kettősség – nagyon kevés kivételtől eltekintve – valamennyi XX. századi elnökre igaz volt, de lássuk be, Trump mégis más.

Hogy pontosan miben is, az maga a Trump-jelenség, a trumpizmus, aminek megfejtése jócskán meghaladná ezen írás kereteit. Azonban mindenképpen ki kell emelni Trump személyes kommunikációját, amelynek kulcsszerepe volt az ingatlanmilliárdos elnökké választásában. Újszerűsége nem – csak – a kommunikációs csatornákban rejlik, hiszen Trump ellenfelei is ugyanazokat a platformokat használták, igaz, kampányforrásaikból jóval kevesebbet áldoztak e célra; a lényeg sokkal inkább a hangnemben és a témák megválasztásában volt tetten érhető. A politikai szocializáció kötelező lépcsőfokait egyszerűen átugró üzletember ugyanis olyan közvetlenül tud kommunikálni a választóival, hogy azok jelentős része tényleg úgy érzi, az elnök egy magukfajta fickó, aki nem eltitkolni akarja az érzelmeit, hanem megosztani azokat az egész világgal. Aki bátran ki meri mondani, az USA legnagyobb baja nem az, hogy az újonnan „felfedezett” genderek nem mindegyike rendelkezik saját mellékhelyiséggel, hanem a középosztály évtizedek óta tartó lecsúszása. Azé a rétegé, amelyik egy-két generációval ezelőtt még a mindennapokban élte meg az amerikai álmot.

Fotó: MTI/AP

Mindenképpen szögezzük le, hogy Trump sem tudta megoldani ezt a problémát, sőt egyelőre sajnos egyetlen jelentős problémát sem, és a dolgok jelenlegi állása szerint legalábbis kérdéses, hogy ciklusa hátralévő részében változik-e az összkép. A Trump-gyűlölők népes tábora persze ebben is az elnök dilettantizmusának bizonyítékát látja, a kicsivel reálisabban gondolkodók pedig bizakodóak, és úgy gondolják, hogy az évtizedek alatt kialakult krízishelyzetek megoldásához egyszerűen csak több időre van szükség.

Van azért még egy tényező, amiről általában kevesebb szó esik, pedig nagyon is hátráltatja az elnököt nagy ívű tervei megvalósításában: Trumpnak egyáltalán nincsenek szövetségesei. Az USA 45. elnöke valójában folyamatos csatározásban áll az ellenzékével és sokszor saját pártjával is, ebből kifolyólag pedig az egész adminisztrációval. Mindez sokszor teljesen ellehetetleníti munkáját, hiszen az alapító atyák tényleg tettek róla, hogy a gyakorlatban is megvalósuljon a hatalmi ágak szétválasztása. Trumpnak a legtöbb kérdésben alkudoznia kell a kongresszussal és a szenátussal, ha másért nem, hát azért, mert a költségvetés a törvényhozás kezében van. Természetesen a bírói hatalom sem az elnök sikeréért dolgozik: elég, ha visszaemlékszünk arra a bizonyos „kitiltós rendelet” körüli huzavonára.

A külpolitika talán az a terület, amelyben a mindenkori amerikai elnök a leginkább önálló lehet, ebből kifolyólag pedig, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen elnök is Trump, érdemes ez irányú tevékenységét alaposabban górcső alá venni.

Az USA külpolitikájának két tradicionális sarokpontja a Közel-Kelethez és Oroszországhoz való hozzáállás. Az előbbi területen Trump talán leginkább alulértékelt döntése az Obama-adminisztráció által tető alá hozott iráni atommegállapodás felmondása, amelyben sokan csak egy kampányígéret beváltását, az előd politikájának megtagadását látják. Véleményem szerint ennél sokkal többről van szó: Jeruzsálem fővárosként történő elismerésével együtt egy kockázatos, de bátor terv rajzolódik ki, amely Izrael és a térség szunnita államainak sokkal szorosabb szövetségében manifesztálódhat. Hogy ez békét jelent-e rövid távon? Aligha. De George W. Bush óta tudjuk, hogy a békét néha csak háború árán lehet megteremteni. Trump pedig készen áll arra, hogy az iráni atomprogram újraindítása esetén – Izraellel együtt – légi csapásokkal kényszerítse térdre a perzsa államot. Amennyiben ez bekövetkezik, akkor Szíria sorsáról is a szunnita arab államok dönthetnének, Irak pedig egyfajta semleges ütközőzónává alakulna. Eme drasztikus megoldás persze egyáltalán nem tetszene a békés megoldást pártoló európai államoknak, de láthatóan ez Trumpot nemcsak hogy hidegen hagyja, de még ösztönzőleg is hat rá.

Merthogy az elnök egyáltalán nem veszi készpénznek a transzatlanti jó viszonyt, senki se higgye, hogy az Európa-szerte ünnepelt Juncker-találkozó végleg megoldotta a két térség között feszülő kereskedelmi konfliktust. Az amerikai elnök külpolitikája ugyanis a korábbiaknál sokkal inkább kereskedelemfókuszú Európa esetében. Trumpnak nagyon nem tetszik, hogy – az eurózóna visszásságait kihasználva – a természetellenesen nagyra nőtt német export letarolja az amerikai piacot, miközben, néhány kivételtől eltekintve, az uniós tagállamok nem költenek eleget a NATO-tagságra.

Ezzel pedig el is érkeztünk az amerikai külpolitika második sarokpilléréhez: Oroszországhoz. Merthogy nyilvánvaló tény, hogy a NATO-nak kezdettől fogva egyetlen célja van: a Szovjetunió/Oroszország féken tartása. Ez persze mára idejétmúlt, hiszen az orosz medve korántsem jelent akkora fenyegetést, mint ötven évvel ezelőtt. Éppen erre hívta fel a figyelmet a magyar miniszterelnök a NATO-csúcson, amikor – sok helyütt félreértelmezett nyilatkozatában – arról beszélt, hogy a keleti fenyegetés mellett a migrációval is foglalkoznia kellene végre a világ legnagyobb katonai szövetségének. Az orosz fenyegetés csökkenését Trump is felismerte, ez a legvalószínűbb magyarázata a Putyin elnökkel történt szívélyes találkozónak, amelyet széles körű értetlenség, máshol pedig egyenesen felháborodás fogadott világszerte.

Pedig egyáltalán nem igaz, hogy az USA ne lépne fel Oroszország ellen ott, ahol arra valóban szükség van: elég csak az ukrajnai tevékenységet vagy a balti országokban zajló NATO-műveleteket említeni. Azt viszont egyértelműen kijelenthetjük, hogy Trump számára már nem Oroszország megregulázása jelenti a prioritást. Ennek legfőbb oka véleményem szerint a már fentebb említett kereskedelemfókuszú doktrína, amelyben az USA nem akarja tovább a „világ csendőre” nevű, évi 600 milliárd dollárba kerülő játékot játszani, helyette megpróbálja a még meglévő globális helyzetét kihasználva, helyreállítani az amerikai társadalom megroppant gerincét. Ebben az új felállásban Oroszország nem valódi ellenfél, hiszen kereskedelmi relevanciája az USA szempontjából eltörpül az EU mellett.

Ezen a ponton nyugodtan kérdezhetné a kedves olvasó, hogy ha tényleg nem az orosz fenyegetés visszaszorítása vezeti Trumpot, akkor miért veri folyamatosan az asztalt, hogy a NATO-tagállamok költsenek többet fegyverkezésre? Hiszen éppen fentebb rögzítettük, hogy a NATO egyetlen célja Oroszország féken tartása. Nos, a válasz nem egyértelmű, de szerintem itt is a már említett újfajta doktrína érvényesül: Trump nem pusztán ki akarja erőszakolni a védelmi költségek növelését, hanem amerikai fegyvereket akar eladni az EU-s tagállamoknak, mielőtt még az éledezőben lévő európai fegyveripar valóban beindulhatna. Hogy mindez hova vezet majd, az egyelőre természetesen homályos, félő azonban, hogy tovább gyorsul Európa súlytalanodása a világpolitikában. Ennek elkerülése érdekében pedig nálunk is aktuális lehet a jelenlegi doktrína újragondolása.