Az Orbán-kormány ellenfelei általában a korrupciót és az összefonódásokat említik legsúlyosabb kifogásaik között. A kettő nem ugyanaz. A korrupcióban pénz is gazdát cserél, az emberek különféle kedvező helyzetekbe vásárolják be magukat. Ez ellen valóban küzdeni kell, hiszen bűncselekmény (mondom ezt annak ellenére, hogy az elmúlt hét esztendő korrupciója a jelek szerint semmivel sem nagyobb, mint bármikor az elmúlt huszonöt évben). Az összefonódások, vagyis a rokonságon, barátságon alapuló, egymást segítő emberi magatartás azonban nemcsak hogy nem káros, de egyenesen üdvözlendő. Ez utóbbi mondatomat egy liberális persze hidegrázás közepette olvasná, de attól mi még nyugodtan alszunk.

Két társadalom létezik: az egyikben a családi, baráti viszonyok, azonos törzs­höz, lakóhelyhez tartozás igazít el, a másikban csak a törvény betűje. Az első az ember régi, természetes állapotát tükrözi, a másik viszonylag új fejlemény. Az elsőben a közösség szabályai a legfontosabbak, a másikban az állam polgárai a polgári törvénykönyvben és az igazságszolgáltatásban bíznak. Az elsőben a közösség megvédi az egyént, a másikban megszűnnek a vérségi, nemzetiségi kötelékek, és mindenki úgy boldogul, ahogy tud.

Annál nagyobb megrázkódtatás, mint hogy egy állami vezetés a barátságot és a hűséget a mindennapos döntéseiben is megjelenítse, el sem képzelhető a saját dogmáival gúzsba kötött liberálisok számára. Ők ugyanis azt állítják, hogy ha munkaadóként üldögélek az irodámban, és ugyanarra a munkakörre egyszerre jelentkezik a volt osztálytársam fia és egy teljesen tehetségtelen vagy nem rokonszenves nő, mozgássérült, homoszexuális, színes bőrű és így tovább – a megfelelő rész aláhúzandó, nekem az utóbbit kéne felvennem az esélyegyenlőség nevében. Persze, lehetséges, hogy a volt osztálytársam fia is tökfilkó, de a döntésemért én felelek, és a saját cégem ügyeiről hadd döntsek én, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata önmagában még nem garantálja a magyar kisvállalkozások fennmaradását. Csakhogy a különféle kisebbségi kvóták parancstételként nehezednek a liberális demokráciák polgáraira, s miközben szabadságról papolnak, valójában pontos viselkedési kódexet írnak elő számukra. Ebben a kódexben nem szerepel az ember lakóhelyi, vallási, politikai, származási közössége, mindig csakis egyéni jogokról esik szó. Nem véletlenül. A liberális mintaállamban az a jó polgár, aki egyedül bolyong a jogszabályok dzsungelében, és nincsenek kötelességei, csak jogai.

Kimondhatjuk, hogy az egyéni boldogságot csakis közösségben élhetjük meg. Ha társas viszonyra vágyunk, ahhoz bizony egy másik ember is szükséges. Akár örömünk, akár bánatunk van, meg akarjuk osztani másokkal. Ezek egytől egyig normális emberi vágyak, igények. Ahogyan az is, hogy elsősorban azok társaságát keressük, akikhez kipróbált barátság fűz, akikkel ugyanúgy látjuk a világot. A nagyjából egy irányba húzó közösség összehasonlíthatatlanul eredményesebb, mint ahol az illemkódex miatt bomlasztókat is alkalmaznak, megtűrik, fizetik, dédelgetik őket, amit ők köszönnek szépen, és bármikor készek az árulásra. Az Antall-kormány többek között azért bukott meg, mert sem lehetőség, sem felső akarat nem volt a kommunista káderek elmozdítására. Ott szabotáltak, ahol tudtak, a miniszterelnök és köre pedig nem értette, hogy az elfogadott törvényekből miért nem fakadnak már önmagukban a változások.

Nekünk soha nem az volt a bajunk a kommunistákkal, hogy vannak köreik és hogy segítik egymást. Hogy dinasztiákban élik az életüket, hogy sokasodnak és gazdagodnak. Nekünk az volt a bajunk a kommunistákkal és posztkommunistákkal, hogy a hatalmukat nem a magyarság felemelésére használták fel. Huszonöt évünkbe tellett, de felszámoltuk a kommunista hálózatot. És kiépítettük a miénket. Akárhova megyek az országban, akárhova hívnak előadást tartani a Fidesz–KDNP táborából, nagyjából két perc alatt otthon érzem magam. A bizalom alapja a közös gondolkodás, a hasonló értékrendszer, a kölcsönös tisztelet.

És nem, nincsen független újságírás. Csak ugye, ahogyan Szenes Ivántól tudjuk, van, aki bevallja, van, aki tagadja. Az újságíró szabadságfoka egy centit sem sérül, ha azt mondja, nézzétek, nekem van világnézetem, politikai szimpátiám, és hiszek valamiben, eszerint élem az életemet. S ha hidegburkoló vagy masiniszta lennék, akkor is így tennék.

Az urambátyám szitokszót mi, néhányan itt, a jobb térfélen nagyon fontosnak tartjuk. Szeretnénk, ha Magyarországon urambátyám világ volna. És ez nem azt jelenti, hogy hülyék sokaságát építjük be az államigazgatásba, hanem hogy egyáltalán létezik közösségi életünk. Az összefonódások kifejezetten kívánatosak abban a társadalomban, amelyben néhány évtized alatt atomjaira hullott szét a társasági élet, megszűntek a bölcsőtől a koporsóig tartó társas viszonyok. Ezen változtatni szó szerint nemzeti sorskérdés. Ahogyan elnézem, egészen jól alakulnak a dolgok.