Függetlensége kivívása óta az Egyesült Államoknak gyakorlatilag mindig szüksége volt legalább egy „történelmi ellenségre”, amellyel szemben szüntelen háborús mozgósítással és féktelen nacionalista propagandával heterogén népessége nemzeti önazonosságának erősítése mellett uralkodó kasztja imperialista mohóságát is kielégítheti. Kezdetben Mexikó, majd az amerikai polgárháború rövid, ám megrázó belvillongása után Spanyolország, a XX. század első felében Németország (a második világháborúban Japánnal együtt), a hidegháború idején pedig a Szovjetunió töltötte be ezt a szerepet. A kelet-európai szocializmus összeomlása után nehéznek tűnt intenzív háborút előkészíteni a nemzetközi porondon egyre inkább háttérbe szoruló Oroszország ellen. Putyin hatalomra kerülése és az általa képviselt orosz nagyhatalmi státusz fokozatos visszaszerzése azonban ismét ürügyet szolgáltatott az amerikai politikát de facto irányító „szentségtelen háromság” (katonai-ipari komplexum, Pentagon, fináncoligarchia) komponenseinek a háborús pszichózis fokozásához.

Tavaly az USA katonai kiadásai 661 milliárd dollárt emésztettek fel, vagyis napi 1,8 milliárdot. Ez az amerikai költségvetés 17,3 százalékát, az ország GDP-jének pedig több mint 4 százalékát képviselte. Vajon ki finanszírozza ezt az extravagáns katonai büdzsét? Egyszerű lenne azt válaszolni, hogy az amerikai adófizetők. Paradox módon azonban főleg Washington vazallusai és riválisai tartják fenn a dollár „pilótajátékán” keresztül azt a hadsereget, amely felügyeli, fenyegeti, sőt alkalmanként megtámadja őket. Az USA központi bankjaként működő magánkartell (a Fed) dollárt bocsát ki, hogy az állami kiadások fedezésére szánt kincstárjegyeket vásároljon, amelyeket azonban leginkább a világ maradéka vásárol fel biztonságos befektetés reményében, és ezzel együtt az egyre inkább spekulatív (tehát improduktív) alapokra helyezkedő amerikai gazdaság összeomlásának megakadályozása érdekében. Köztudott, hogy az amerikai kincstárjegyek legnagyobb külföldi tulajdonosa Kína.

Az amerikai katonai-ipari komplexum (KIK) azonban nem elégszik meg egyetlen ellenséggel, és Oroszország mellett immáron Kína is a célkeresztjébe került, noha a nemzetközi színtéren folytatott visszafogott és konfliktuskerülő politizálása nemigen ad alapot erőszakos fellépésre. Washington szemében azonban növekvő gazdasági ereje is elég indokot jelent a vele szembeni kardcsörtető magatartásra. Az Egyesült Államok katonai stratégiájának provokatív irányváltása, az úgynevezett Tengely Ázsiába (Pivot to Asia), amelyet Obama 2012-ben jelentett be, Kína egyre növekvő nemzetközi befolyásának a megtörését célozza, egyúttal a pekingi vezetés tűrőképességét is tesztelve. A brisbane-i G20-as csúcstalálkozó alkalmával a Queens­landi Egyetemen elmondott november 15-i beszédében az amerikai elnök világossá tette, hogy országa minden rendelkezésére álló eszközzel – kétségtelenül beleértve a katonaiakat is – meg fogja akadályozni, hogy Kína veszélyeztesse az amerikai hegemóniát az ázsiai és csendes-óceáni térségben, és ebbéli törekvéséhez számít Japán, Dél-Korea, a Fülöp-szigetek, Ausztrália és Szingapúr, sőt India, Vietnam, Malajzia és Burma együttműködésére is.

Minden jel arra mutat, hogy a világ jelenlegi vezető hatalma és kihívója közötti látens ellenségesség, az amerikai–kínai hidegháború folytatódni fog, annál is inkább, mert egyrészt Kína nemzetközi súlya mind saját jogon, mind a BRICS-csoporttal és főleg Oroszországgal fennálló szövetségesi kapcsolatainak köszönhetően tovább fog növekedni, másrészt pedig az USA – egy apokaliptikus gazdasági összeomlás távolról sem kizárható esetét kivéve – egy-két évtizedig még tekintélyes katonai-gazdasági eszközök birtokában marad, tehát nem fog kapitulálni a BRICS-csoport előtt, és különösen nem a Csendes-óceán térségében. Így a világ, legalábbis rövid és középtávon, egy kölcsönös előretörésekkel és visszavonulásokkal jellemezhető gazdasági-pénzügyi-katonai pankrációra számíthat kettejük között, amelynek végkimenetele a jelenlegi tendenciák változatlansága mellett és hosszú távon mindenképpen fatálisnak ígérkezik Új Karthágó, a „káosz birodalma” (Pepe Escobar) számára.

Számolni kell persze egy olyan forgatókönyvvel is – és az utóbbi időben sokasodnak az erre utaló jelek –, hogy az egyre erősödő rendőrállami tendenciák logikus végkifejleteként egy autokrata rezsim kerül hatalomra az Egyesült Államokban, adott esetben attól sem riadva vissza, hogy úgymond „megelőző csapásként” átfogó hadműveletet indítson Kína ellen, amely nehezen tudná azt kivédeni – legalábbis az oroszok segítsége és ezzel együtt egy világháború kirobbanása nélkül.

Jelenleg katonai téren Kína még nem veheti fel a versenyt az Egyesült Államokkal, ami nem akadályozza meg ez utóbbit abban, hogy ne emlegesse folyamatosan az állítólagos kínai katonai fenyegetést, és ne vádolja Kínát az amerikai haderők és vállalatok ellen irányuló kiberháborús akciókkal és elektronikus kémkedéssel. Ha nem lenne ilyen komoly a tét, ezeken a vádakon csak nevetnénk, hiszen Edward Snowden leleplezései nyomán immáron egyértelművé vált, amit korábban csak sejteni lehetett, hogy tudniillik éppen a CIA és az NSA kémleli ki verhetetlen gátlástalansággal és hatékonysággal az egész világot, ellenséget és barátot egyaránt.

A hagyományos angolszász képmutatást illusztráló brisbane-i szónoklatában Obama demokrácialeckét adott Pekingnek, arra figyelmeztetve a kínai vezetést, hogy „ugyanazokhoz a szabályokhoz kell igazodnia, mint a többi országnak”. Kivéve persze az Egyesült Államokat, amely a történelme során rendre megszegte a nemzetközi jogot, noha állandóan azzal dicsekszik, hogy legfőképpen ő kezeskedik érte. Samu bácsi a nemzetközi színtér önbíráskodó és autista seriffje, aki a törvényekre fittyet hányva mindenhol beavatkozik, ahol az állítólagos érdekeit fenyegetve érzi, és gyakorlatilag mindenkire tüzel, aki él és mozog. Erőszakra és megfélemlítésre alapozza ténykedését. Eddig megtehette, mert nem akadt méltó ellenfélre. Oroszország és Kína azonban más kategória, és ezzel ő is tisztában van. Előbb-utóbb tapasztalni is fogja.