Utópia – 2050

Szalay Károly

„– Látomás: 2050-ben egy belvárosi nyugdíjas otthonban Konrád György, Moldova György, Demszky Gábor, Gyurcsány Ferenc (m)ultiznak. A tét az asztalon: Kádár János előkerült koponyája. Esteledik. Fodor Gábor füvez. Heller Ágnes, mint Inganga, a százéves királyné kötöget. Várják az ápolónővért, hogy hozza a nyugtatót, a vacsorát. De nem érkezik. Egyszer csak nyílik az ajtó, és Weöres Sándor darabjából betotyog Uttanga; kezében a bili, ágaskodik az asztalra, és kalap gyanánt az éjjelit a koponyára fordítja: »Bepipiltem!« – mondja a királykisasszony boldog önfeledtséggel, és pislog az aggastyánokra. Akik szótlanul bólintanak: ők is! Kintről Barnades miniszter szava hangzik: »Octopust temessük el, /zsarnok hazugságunkat, hogy ne kelljen félnünk, nyolc kusza ága ki nem keljen…«

Fodor Gábor pedig tovább szíjja…”

Huszonkét év óta írom ezt a sorozatot, minden héten egyet, minimum 1150-et eddig, annak ellenére, hogy a „hivatalosan” erre rendszeresített döntnökök kijelentették rólam Albert Gábornak: tíz év óta egy sort sem írtam. Miért fontos ez mondandóm szemszögéből? Azért, mert e hosszú idő alatt nem fordult velem elő, hogy más szövegét eloroztam volna. De ez az írás annyira kiváló szatíra, hogy most kötelességemnek tartom népszerűsíteni. Miről is van szó? A Hitel meghirdetett egy programot: Utópia: Magyarország 2050-ben. És erre a fölhívásra válaszolt Ablonczy László ex-Nemzeti Színház-igazgató remekbe sikerült és általam idézett groteszk-szatírával.

A jó szatírának és a jó utópiának a lényege, az éltető eleme, hogy a valóságból fakad annak ellenére, hogy túloz, és a képzeletbeli jövőről szólva napjaink görbe tükre. Ablonczy zseniális körképet rajzol jövőbe fantáziált jelenünkről. Az abszurdot, a groteszk fintort váltakoztatva a komikus túlzással. És ennek ellenére mindennapjaink szinte naturalistán megfestett hű valóságát ábrázolja oly gazdagon, oly sokféle témával, hogy bármit is ragadok ki e tizenhat oldalas szatirikus esszéből, voltaképpen önkényesnek tűnhet. De mindenben a lényegre tapint. Például: „Ferenc pápa fölméri-e, hogy történelmi súlyú szűkös alázat és példa, amikor néhány emigráns lábát megmossa, miközben nem óhajtja méltányolni azt a heroikus küzdelmet, amely Európa keresztényi arculatának megtartásáért folyik ezekben az években?”

A célzás annyira egyértelmű, hogy fölösleges magyaráznom. Ablonczy László azonban konkretizál. Fölhánytorgatja az európai hatalmaknak, így a Vatikánnak is: miközben a migránsok lábát mossa a pápa, a keresztények közel-keleti irtásáról szó is alig esik. „S újabb kérdése erről a tájról: annyi évtized (hozzáteszem: évszázad) után vajon van-e esély arra, hogy a Vatikán tudomást vesz csángó testvéreinkről? És ugyan miért a némaság a felvidéki magyar katolikusság kérelmére, miszerint anyanyelvű püspök kinevezésére kérték a Szentatyát.” Vagyis a tudtommal protestáns Ablonczy László a katolikusokért aggódik, itt a helyben és a most élőkért. Én pedig duplán katolikus (mert görög nagyanyám ortodox hitét éppen úgy tisztelem és őrzöm, mint ferences noviciát nagyapám katolicizmusát), s mégis ugyanazon okból egy húron pendülök a reformátusokkal és az evangélikusokkal. Mert nekem is, nekik is az osztatlan kereszténység egyet jelent Európával, az európai kultúrával és szellemiséggel. És az európai humanizmussal. Mert az emberiességhez, az egyenlőséghez nem szükséges sem a marxizmus, sem a liberalizmus. De még a női egyenlőség hangoztatásához sem. Mindez benne foglaltatik a közös keresztény eszmében. Amit azt hiszem, hiába írtam meg tavaly megjelent könyvemben, Az ötödik evangélistában, mert elhallgatják: mindenkinek kínos a tényszerű igazság. Tehát nem vesznek róla tudomást. És attól tartok, Ablonczy László zseniális szatírája is elszáll a semmibe, a néhány száz példányban megjelenő Hitel lapjain, ami – félő – olvasatlanul kerül a Magyar Írószövetség pincéjébe. Ezért próbálom most fölhívni rá a figyelmet.

Lapszám: