– Kifelé, fogja be a száját!

Az ominózus mondat sokszor, sokfelé elhangzott, olykor méltatlan körülmények között is, durvának mégsem nevezhetnénk. Teljesen másképp áll a helyzet, ha az európai civilizáció állítólagos fővárosára, Brüsszelre vetjük tekintetünket, ott pedig az Európai Parlament egyik szobájára, amelyben éppen konferenciát rendeztek a görögországi törökök sorsáról.

Akik vagy vannak, vagy nincsenek. Hiszen éppen ez itt a félreértés alapja. Ideje felfedni kártyáinkat: cikkünk első mondatát Sógor Csaba, az RMDSZ uniós képviselője intézte Lambrosz Fontuliszhoz. Utóbbi úr a görög Arany Hajnal képviselőjeként igyekszik bebizonyítani hétről hétre a világnak, hogy nemzete csupa villámot szorongató Zeuszból áll, nem pedig földi teremtményekből. Pártja, az Arany Hajnal gyakorlatilag az egész világot görögnek tartja, ilyen módon bátran kezet foghatnak a mi bolondjainkkal, akik szerint ellenben az emberiségnek egyetlen nyelve volna, a magyar, és minden más eshetőség az eredeti szógyökökhöz képesti torzulás dolga.

Szóval, az erdélyi Sógor Csaba, aki máskülönben református lelkész és volt szenátor, nem számolt azzal, hogy amikor konferenciát szervez a görögországi törökök jogairól, valami olyasmiről lesz szó, ami az Arany Hajnal szerint nem létezik. Annál meglepőbb, hogy bár szerinte a probléma tehát nincs, Fontulisz úr mégis tiszteletét tette a helyszínen. És ha már ott volt, ordítozott egy sort a résztvevőkkel. Hogy ő megvédi Görögországot, nem engedi a nemzetgyalázást, és egyébként is kicsoda Sógor Csaba, menjen a saját hazájába, ha nem tetszik neki a bátor görög fellépés. A jelenet kísértetiesen hasonló ahhoz, mintha az athéni kisvendéglőben azt mondanánk, hogy hú, de finom étel ez a muszaka, de ugye ezt is a törököktől tetszett örökölni – valószínűleg Krétáig üldöznének bennünket szárazföldön és tengeren az őslakosok, és a maguk szempontjából igazuk is lenne.

Fontulisz tehát fenyegetően tornyosult a brüsszeli konferencia fölé, de Sógor Csaba erdélyi ember nem ijed meg mások árnyékától. Emelt hangon rendreutasította az őrült görögöt, aki nem maradt adósa, és szó szerint ordítozni kezdett. Az összecsapásról készült felvételen jól látható, amint a konferencia résztvevői dermedten ültek a helyükön, egyedül Sógor állt fel, és nemes egyszerűséggel kizavarta a teremből Fontuliszt. De előtte még megmondta neki, hogy hagyja a sületlen nemzetmentő demagógiát, éppen eleget hallott ő hasonlókat a magyarokról román és görög politikusok szájából. Az Arany Hajnal képviselője végül – sűrű szitkozódások közepette – otthagyta a konferenciát. Hogy aztán mi történt, nem tudjuk, de nyilván csapott hangulatban bontakozott ki a tanácskozás tudományos témája.

Az esetről készült videó az egész világot bejárta, ezt onnan tudom, hogy pár nappal később levelet kaptam egy macedón barátomtól. Kiderült, hogy a görögökkel némileg ellenérdekelt macedónok roppant vidáman nézegették az őrült Fontulisz magánjelenetét. Egyidejűleg Sógor Csabának is valamiféle rajongói klubja bontakozott ki a balkáni országban, az esetet sűrűn kommentálják a Facebookon, és amennyire láttam, nem görögellenes kárörömmel, inkább sűrű elismeréssel az erdélyi magyar képviselő iránt, akit mellesleg senki nem románozott le, ahogy a Bosnyák téri kofa tenné, hanem a tűpontos „ethnic Hunga­rian from Romania” áll a neve mellett. A helyzet odáig fajult, hogy szerény személyemmel is interjút készített a macedón újságíró kollégám, alig leplezetlenül azzal a szándékkal, hogy mutassam be Sógor Csabát egy kicsit jobban az olvasónak. Meg is tettem minden tőlem telhetőt, és cseppet sem lepne meg, ha hamarosan Sógor Csaba kávézót nyitnának Skopjéban, amelynek egyik dohányfüstös sarkában fali freskó örökítené meg a nevezetes jelenetet, a töröktagadó görög verbális megleckéztetését.

Hogy mindezt miért mesélem el? Hogy összezavarjuk kissé az amerikaiakat. Akik szerint – amint erről a francia Alain de Benoist beszámol – a világ legmegnyugtatóbb érzése, hogy a burger ugyanúgy egy dollár húszba kerül Kentuckyban, mint Floridában, s úgy érzik, ettől a kiszámíthatóságtól szép és kerek a világ. Mi, európaiak kissé másképp élünk. Nekünk minden egyes percünk társas kaland, egyéni sérelmeink és nemzeti jótéteményeink szó szerint a védjegyünkké lettek, ezek alapján határozzuk meg önmagunkat, így viszonyulunk a másik európaihoz. Mégis őszintén mondom, egyetlen burgeres amerikaival sem cserélnék: állandó készültségben élni bizsergető érzés, azonkívül elsőrangú szellemi teljesítmény.

(Post scriptum. Akkor végül is vannak-e egyáltalán görögországi törökök? Valószínűleg igen. Legalábbis ha Görögországban élő emberek egy csoportja határozottan állítja magáról, hogy ők bizony törökök, akkor valószínűbb, hogy vannak, mint hogy nincsenek. De csitt, erről egy szót se az Arany Hajnalnak, még összezavarnánk csorbítatlanul kerek világképüket).