Változatok Horthyra és korára

Évszázadoknak kell elmúlnia ahhoz, hogy egy történelmi alakról, egy korszakról kialakult értékelés viszonylag nyugvó állapotba jusson, s közelítsen a tényszerű valósághoz. Politikai vagy vallási, felekezeti elfogultság, előre megfontolt történelemhamisítás deformálhatja a képet, netán egyéb hitványság érdekében. Nem feledve a szólást: a történetírás a politika szolgálója, meg kell jegyeznem, hogy kevés Horthyhoz és korához hasonlítható téma van, ami ennyire megosztja a (félrevezetett) közvéleményt. Egymásnak ellentmondó okokból.

Mivel a XX. század sok fájdalommal, sérelemmel, szenvedéssel volt terhes, oly sokkal, hogy némelyik elfelejtődik, aztán újra fölbukkan, ezért az 1920 és 1945 közötti történések megítélése elképesztően ellentmondásos – és gyakran a tényektől független. Most viszont egy olyan művet ismertetek, amelyik tudatosan és bevallottan „hamisítva” az 1929 és 1941 közti „Horthy-korszak” álomképe. A „mi lett volna, ha” kérdést nem ismerheti a szakirodalom. Mi lett volna, ha van géppuskája II. Lajosnak, és lekaszabolja a kontyost, ha nem avatkozik be az orosz cár a Habsburg király elleni magyar fölkelésbe, ha Károlyiék nem verik szét, hanem egyben tartják 1918-ban a külföldön állomásozó, tehát még győztesnek számító másfél milliós magyar hadsereget? Ha együtt marad a Monarchia osztrák–magyar–cseh trializmussá átalakulva: nincs Trianon és Versailles, nincs II. világháború, nincs náci hadigépezet. Nincs Hitler. Nincs Auschwitz.

Rácz András Magyarország álomtörténete 1929–1941 című könyve azért kuriózum, mert egyfelől bevallja, hogy „álomra” hangolja a múlt megítélését, másfelől azonban jobban ragaszkodik a tényekhez, adatokhoz, megtörtént eseményekhez, mint azok a jobbára balliberális történetírók, akik fennen hirdetik: csak az ő koncepciójuk az igaz és hiteles. Őrületes csavar, hogy Rácz bevallja, ő álomtörténelmet ír, lényegét tekintve azonban hitelesebb, a valóságnak megfelelőbb, mint azok, amelyeket mindenáron kizárólagos igazságnak hirdetik a maguk hazugságait, mégpedig a szovjet megszállás és hazai kiszolgálói érdekében! S ami a legmeghökkentőbb, még ma is, újabb idegen szempontok érdekében.

Nem tartom rossz ötletnek, hogy az én közeljövőben megjelenő: A sátánizált Horthy című, e hetilapban már részletekben megjelent könyvem mellé ezt is elolvassák, mert „két tűz között” a rosszhiszemű, magyarellenes hamisítások markánsabban bontakoznak ki. Tény, hogy a náci antiszemita agresszió hatására egyre több zsidó menekül Németországból. Hová? Elsősorban Magyarországra, mert a többi ország nem hajlandó befogadni őket! Olvasóim többsége aligha láthatta az 1951-ben készült, Isten után az első című filmet, amelyben Pierre Brasseur alakítja Joris Knipper kapitányt, aki hajóján 150 német zsidót próbál menekíteni Alexandriától Amerikáig, de sehol sem fogadják be őket. Az is tény, hogy Hitler kezdetben csak ki akarta telepíteni a zsidókat. Dominikától Madagaszkárig kerültek szóba területek. De minden terv kudarccal végződött, mert senki sem akarta befogadni az üldözötteket. A nemzetközi nyomás az angolokra összpontosult, de Chamberlain 1939-re egyértelműsítette: Anglia nem fogad be zsidót a gyarmataira. Rácz a 85. oldalon írja, hogy egyedül a magyarok segítették meg a lengyeleket: „A kormány – vállalva Berlin neheztelését.” 1939-ben az USA még semlegességi nyilatkozatot tesz, amivel csak bátorítja Hitlert. Rácz András Werth Henrik és a vezérkar felelősségére figyelmeztet a háborúba lépés okán, mert 1940-re a náci sikerek megtévesztették a katonai hadvezetésünket, s az elszakított területek visszaszerzése érdekében erőszakolták a háborús részvételt. (100. o. körül.)

Rácz András utószavában summáz. Amiből egy gondolatot emelek ki: „a politikai elitek… nem bölcs emberek gyülekezete, hanem szűkkeblű, rövidlátó, partikuláris érdekek felett marakodó zártkörű csoportok.” Hála istennek. Ettől mára a világ megszabadult! Csupa erkölcsös és okos politikus ágál Washingtontól Brüsszelig. Tényleg?

Lapszám: