Változott-e bármit a művészet?

Előttünk egy kép. Kék alapra kent vászonra egy fehér csík van pingálva. Kikiáltási ár tízmillió dollár. Háboroghatnánk, de ez még semmi! Ez még csak a tehetségtelenség, pofátlanság és a dög­unalom. Ám van itt más is.

Milo Moiré svájci festőnő és performer a düsseldorfi művészeti vásáron egy múzeum előtt, a nyílt utcán – természetesen meztelenül – festékkel töltött tojásokat nyomott fel a vaginájába, amiket aztán rápottyantott egy vászonra. Egy New York-i elmebeteg, Andres Serrano a megváltó testét kapcsolta össze emberi vizelettel, egy pucér férfi – valami orosz – a fenekére és nemi szervére ken festéket, és azzal mázol a vászonra.

Folytathatnám, de minek. Aki akar, rákereshet sok ilyen baromságra – ahogy korunkban mondják: „Gugli a ba­rátod”.

Hová jutott a képzőművészet? – szörnyülködnek sokan. – Vége a művészetnek!

Van, ki sóhajtozik, van, ki fejét csóválja, más meg legyint, majd ásít. Az ember eljutott a végső pontig – mondják –, innen már nincs hová, beköszöntött a nihil stb., stb.

Ezek hangzatos mondatok. Jól lehet harsogni egy társaságban, némi Laibachot vagy Einstürzende Neubautent hallgatva, cigarettánkat elnyomva. Majd többnapos borostánkat vakargatva félretoljuk a Nietzsche-kötetet, és spirituálisan bámulhatunk a kiüresedett jelenbe, elmélkedhetünk az „alászállásról” – ez metafizikai tradicionalista klisé –, észre sem véve, hogy az utolsó barátunk, aki eddig kitartott mellettünk és hallgatta motyogásunkat, már az is felkelt az asztaltól, s hazaballagott aludni, közben hajnal lett, és kint csiripelnek a madarak.

A madarakat nem érdekli az alászállás, a végső óra, a kiüresedés, meg a Nietzsche-kötet sem, az Einstürzende Neubautentől elriad, és inkább teszi a dolgát. Fészket rak, szaporodik, csiripel. És az életellenes baromságokat nemcsak hogy nem tünteti ki figyelmével, de nem is harcol ellene.

S nem pusztán azért, mert ő egy madár. Elsősorban azért, mert a spirituális nyűglődések éppúgy életellenesek, mint a genderideológia, az egyenlőség meséje vagy a multikulti. És ahogy a madarat nem érdekli, azt az embert sem, aki a létező valóságban él.

Ismert tény: a bomlasztó eszmék csak úgy tudnak ideig-óráig fennmaradni, ha támogatást kapnak. Általában valami ellenséges vagy ellenérdekelt hatalomtól. Ahogy Lenint átdobták a németek az oroszokhoz, vagy ahogy a honi haladó felforgatók folyton nyugatról várják a segítséget, s oda rohangálnak. Mert e segítség nélkül az az elmebaj, hogy az embernek tizenhat neme van, és majd ő eldönti, nem tudna fennmaradni. Mert a pénzügyi és médiaháttér nélkül az átlagember ezen csak röhög.

Igazság szerint még ekkora háttér mellett is röhög – mármint azokban az országokban, ahol ezért nem visz el a rendőr. Nyugaton – ahonnan a haladók a hátteret várják – van, ahol már elvisz. És itt már olykor az átlagember is elhiszi az életellenes baromságokat. Ám ehhez évszázadnyi nyomás kellett. Ha ez megszűnik, egy generáció, és minden visszaáll a helyes vágányra. Mert a természet törvényeivel nem lehet szembemenni. Ahogy a szabadeséssel se. Fenn tud maradni a levegőben a felemelt tárgy, dacolni tud, de mihelyt elengedi a tartó kéz – az erő –, rögtön visszaáll a normalitás, és a tárgy lezuhan koppanva a parkettára.

Mi köze mindennek a művészethez? A művészetben ugyanez van. Erővel tartanak fenn egy állapotot, erővel dacolnak a természet törvényeivel, de mihelyt a „kéz” elengedi a folyamatokat, minden visszaáll a normális kerékvágásba.

Változott-e bármit a művészet? Nem! Ahogy az ember sem változott. Az ingerküszöböt kicsit feltolták, de ez pusztán aránykülönbség. Kosztolányi éppúgy érthető ma is, mint Molière. És a több ezer éves drámák lelki folyamatai is a mai ember lelki folyamatait tükrözik vissza. S mivel az ember nem változott, a művészet sem.

Ja, hogy az utcán vaginájából festékpatron kilökő nő, meg a kék alapon fehér csík?

Mindez ma azért sorolható a művészet kategóriába, mert ott áll mögötte a galéria, az újság, a tévétársaság, a kritika és a szakma. Mindez együtt az a kéz, mely dacol a természet törvényével. Ezek miatt marad a levegőben. Mihelyt a háttér megszűnik, a kék alapon fehér csík meg a kivizelt festékpatron azonnal megszűnik művészet lenni, ahogy a tárgy is koppanva hull a kövezetre.

Egy galériában dolgozó ismerősöm mondja: A no name virág­csend­élet – ha szép – eladható. A kortárs krikszkraksz csak akkor, ha „név”. Ha mögötte áll az a bizonyos erő. Ha akárki csinálja, ötven forintot nem ér. A szépség ellenben bárkitől piacképes.

Megismétlem. A művészet semmit nem változott, az változott, hogy mit tekintünk művészetnek. Ama bizonyos erőket kell kiebrudalni, és máris halljuk a koppanást, ahogy a természet örök törvényei beteljesednek az életellenes baromságok felett.

Mert ki a művész? Művész az, ki olyat tud, amit te nem. Aki nálad magasabb rendűt képvisel. Ha egy festményt kiteszel a falra, voltaképp oltárra helyezed. „Leborulsz előtte.” Ahogy a templomban is. Leborulni csak a nálad magasabb rendű előtt lehet. Te nem vagy Jézus. Sem a csodák, sem a végtelen szeretet terén. Ezekre nem vagy képes. A templomban ezért leborulsz, és fejet hajtasz. Kovács Feri előtt, aki elmondott egy közepes viccet, nem borulsz le.

Edvi Illés Aladár képeit vagy Kosztolányi novelláit sem tudod megcsinálni. Mindez feletted áll. Ezért falra teszed, és könyvtáradban őrzöd.

A kék alapon fehér csíkot bárki odamázolja. Beteges dolog tisztelni. Az utcai vizelés pedig szimpla büntetőjogi kérdés. Közszeméremsértésért normális világban nem társadalmi elismerés, hanem bírság és elzárás dukál.

Lapszám: