Ha van valaki, aki pontosan látta annak következményeit, hogy David Cameron 2013 januárjában elkötelezte magát a Brexit-népszavazás kiírása mellett, annak bizonyára tényleg birtokában van a mesebeli kristálygömb. Tény ugyanis, hogy az azóta eltelt öt és fél év rengeteg fordulatot tartogatott, ráadásul hol van még a vége.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Mivel mára sokakban megfakult az emlék, gyorsan elevenítsük fel: 2013 elején Cameron nehéz politikai helyzetét azzal gondolta enyhíteni, hogy kijelentette, amennyiben pártja megnyeri a következő választást, úgy legkésőbb 2017-ben népszavazást fog kiírni az Egyesült Királyság uniós tagságáról. Ekkoriban a Nigel Fa­rage vezette, euroszkeptikus UKIP veszélyes tempóban erősödött, elsősorban a toryk vitorlájából kifogva a szelet. Bár azt nem mondhatjuk, hogy Cameronék teljesen esélytelenül vágtak volna neki a 2015-ös választásnak, győzelmük mindenképpen meglepetésszámba ment. Az új kormány felállása után a miniszterelnök egyértelművé tette, hogy tartja magát az ígéretéhez, előtte azonban újra kívánja tárgyalni a brit tagság feltételeit az EU vezetőivel. A megegyezést 2016 februárjában ütötték nyélbe az Európai Tanácsban, miután Cameron ellátogatott egy sor tagállamba, többek közt Magyarországra is.

Utólag persze egyértelmű, hogy a brit választók elégtelennek tartották a miniszterelnökük által kiharcoltakat: az Egyesült Királyság fokozatosan csökkentheti a más tagállamok állampolgárainak járó juttatásokat, sohasem kell belépniük az eurózónába, sem pedig az ekkoriban még csak ködösen felderengő szuperállamba. Véleményem szerint Cameron elment a falig, ha máshogy alakul, még második Thatcher is lehetett volna belőle, a nagy terveket azonban hamar jégre tette a népszavazás eredménye. Innentől talán már mindenki jobban emlékszik az eseményekre: Cameron lemondott, utóda pedig a másodvonalbeli tory politikus Theresa May lett, aki tapasztalatlanságát azzal igyekezett palástolni, hogy rögtön nagy elánnal vetette bele magát a Brexit-tárgyalásokba.

Időzzünk el egy kicsit ezen a ponton, és próbáljuk meg rekonstruálni, mit is gondolhattak a felek a referendum után. A britek újdonsült miniszterelnöke bizonyára megilletődött, amikor realizálta: az már biztos, hogy bekerül a történelemkönyvekbe, az azonban, hogy milyen hangnemben írnak majd róla, még igencsak bizonytalan. Mindazonáltal May azon kevés tory politikus közé tartozott, akik sohasem rejtették véka alá, hogy kiléptetnék országukat az unióból, így valószínűleg sorsszerűnek is érezte, hogy éppen rá hárul ez a nehéz feladat. Azt hiszem, May ekkor még meg volt győződve arról, hogy a britek végül jobban járnak majd a kilépéssel.

A másik oldalon az EU vezetői közül persze mindenki megdöbbent és sajnálkozott, amiért a választók engedtek a populista kísértésnek. Legalábbis hivatalosan. A valódi föderalista víziókkal rendelkező vezetők, elsősorban pedig Jean-Claude Juncker és – az ekkor még sokkal erősebb – Merkel kancellár azonban biztosan eldurrantották azt a szimbolikus palack pezsgőt, sőt Juncker valószínűleg e tekintetben túl is lépett a szimbólumok szintjén. Természetesen ők is sajnálták, hogy az Egyesült Királyság távozásával jelentékeny mértékben gyengül az EU, ugyanakkor felismerték, hogy a britek többé nem állnak majd az Európai Egyesült Államokról szőtt víziójuk útjába.

A fentiek fényében érdemes megvizsgálni, hogy a felek mit akartak, illetve akarnak elérni a tárgyalásokon. A britek eredeti elképzelése az volt, hogy úgy maradnak a közös piac tagjai, hogy továbbra is fizetnek valamennyit a közös kasszába, cserébe viszont kimaradnak a közös politikák túlnyomó részéből, részvételük legalábbis önkéntes marad. A másik oldalon viszont az Európai Bizottság kezdettől fogva azt a célt tűzte maga elé, hogy megbüntesse az Egyesült Királyságot. Nem – kizárólag – valamifajta bosszúszomjtól fűtve, hanem hogy egyszer és mindenkorra egyértelművé tegye: az uniós szerződések kilépésről szóló rendelkezései kizárólag esztétikai okokból kerültek a szövegbe.

A kérdéses szakaszokat egyébként az Lisszaboni Szerződés vezette be 2007-ben, előtte semmi sem rendelkezett arról, hogy ki lehet-e lépni az EU-ból, és ha igen, annak mi a módja. Természetesen az új szabályok is csak nagy vonalakban rendezik az efféle helyzetet, éppen ezért pedig kiemelten fontos minden egyes rezdülés, hiszen a későbbiekben arra majd precedensként lehet hivatkozni.

A kiindulópont ugyebár, hogy 2017. március végén Theresa May hivatalosan is bejelentette a kilépési szándékot. A fentebb említett rendelkezések szerint ekkortól két év áll rendelkezésre, hogy a felek megállapodjanak a távozás utáni helyzetről. Erre jelen pillanatban igen csekély esély mutatkozik, hiszen a legfontosabb kérdésekben nemhogy egyezség nincs, de valójában tárgyalások sem zajlanak. Az uniós álláspont alapján ugyanis ahhoz, hogy egyáltalán tárgyalni lehessen például a közös piacról, olyan előzetes kérdésekben kellene közös nevezőre jutni, mint a ciklus végéig esedékes brit befizetések vagy az Egyesült Királyságban élő uniós állampolgárok státusza.

Bár a két tárgyalópartner közül eddig a brit miniszterelnök tűnt hajlékonyabbnak – hiszen többször is módosított álláspontján –, legutóbbi ajánlatát már ő is véglegesnek minősítette, azt állítván, hogy amennyiben az EU nem fogadja el, úgy az Egyesült Királyság a maga részéről lemond a tárgyalásokról. Mi történik, ha a fentebb említett két év eredménytelenül telik el? Nos, azt pontosan senki sem tudja. E helyütt utalnék újra a vonatkozó szerződéses rendelkezések nagyvonalúságára, amelyek pusztán annyit mondanak, hogy ez esetben megszűnik az adott állam tagsága. Ebből az következne, hogy 2019 áprilisától a britek harmadik országnak számítanának uniós szempontból, ráadásul olyannak, amelyikkel semmiféle együttműködési megállapodás nincs érvényben. Brit szempontból pedig egyik napról a másikra nem kellene és nem is lehetne alkalmazni azt a több tízezer oldalnyi uniós jogszabályt, amelyek jelenleg a tagságnál fogva kötelező erővel bírnak az Egyesült Királyságban is. Csak példálózó jelleggel: vám- és áfaszabályok, környezetvédelmi előírások, fogyasztóvédelmi rendelkezések, bármiféle határon átnyúló szolgáltatásra vonatkozó szabályok és így tovább. És ez hangsúlyozottan csak önkényes kiemelés, a teljes körű felsorolás önmagában meghaladná ezen írás terjedelmét. Mindez nyilván beláthatatlan következményekkel járna, éppen ezért a felek ezt az opciót szeretnék elkerülni.

Kérdés persze, hogy milyen más forgatókönyv létezik, ha az a bizonyos kétéves időszak eredménytelenül telik el. Kevésszer említett lehetőség, hogy az Európai Tanács egyhangú szavazással meghosszabbíthatja a tárgyalásokra rendelkezésre álló időt, tehát konszenzussal könnyen lehet a két évből három is. Az is kérdés, hogy ez hogyan oldhatná fel a fentebb kifejtett patthelyzetet: nem az a baj ugyanis, hogy kevés az idő, hanem hogy a felek nem is akarnak tárgyalni.

Megoldás lehetne persze, ha a britek végül mégis maradnának. Jómagam kezdettől fogva azon az állásponton vagyok, hogy ez a forgatókönyv lehetséges, mára pedig sokan beszélnek nyíltan erről. A legtöbbször persze új népszavazást emlegetnek, ám jogilag még erre sem lenne szükség. A népszavazás ugyanis a parlamentet köti, a kilépés bejelentése – ebből fakadóan pedig annak visszavonása is – a kormány hatásköre. Ha tehát a kormány úgy dönt, hogy visszavonja a korábbi notifikációt, akkor abban nem gátolja a korábbi referendum eredménye, csak a saját politikai hitelessége. Nyilvánvaló, hogy May nem fogja ezt megtenni, hamarabb mondana le a miniszterelnökségről. Ha ez utóbbi bekövetkezne, akkor egy újabb előre hozott választáson valamelyik párt nyíltan felvállalhatná, hogy győzelme esetén visszacsinálja a kilépést.

Opció tehát bőven lenne, az idő azonban egyre csak fogy. A jövőt valójában senki sem ismeri, a mesebeli kristálygömb nem létezik. Azonban mindazok, akik ezeket a lehetőségeket mérlegelik, pont a lényegről felejtkeznek el: a nép már döntött a kilépés mellett. Ebből adódóan pedig minden, a kilépés ellen tett lépés antidemokratikus, vagy ha úgy jobban tetszik, sérti a jogállamiság elvét. Persze tudjuk, hogy ez a kategória mennyire képlékeny az uniós elit szemében: a CEU ügye vagy a lengyel fakitermelés ellentétes a jogállamisággal, de a nép­akarat semmibevétele nagyon is jogállami megoldás.