Vigyázat, hazudnak!

A nem kormánypárti magyar sajtóban gyakran előbukkan az a szemlélet, hogy a mostani magyar külpolitika túlságosan konfrontatív, szembeállítja Magyarországot az EU-val, sőt gyakorlatilag a föld minden demokratikus államával. Főképpen az egykori és mostani szövetséges Németország sajtója, hírügynökségei köszörülik a nyelvüket országunkon.

Érdemes megállni egy pillanatra, és visszatekinteni például arra az időszakra, amikor Magyarország még nem volt EU-tag, nem Orbán Viktor, hanem a jelenből nézve jóval engedékenyebbnek tűnő Antall József volt a miniszterelnök, a németeknek pedig még valamivel gyakrabban eszébe jutott, hogy hol is repedt meg a fal, és hol buggyantak ki tömegével a keletnémet honpolgárok a vasfüggönyt fellebbentve, nyugat felé igyekeztükben. Antall József kormánya épp két éve volt hatalmon, az orosz csapatok épphogy elhagyták Magyarországot. A doni katasztrófa ötvenedik évfordulóján a miniszterelnök beszédet tartott a Hadtörténeti Múzeumban, nagyrészt olyan veteránok előtt, akik a II. világháborúban még részt vettek. A falklandi háborúra utalva megállapította, hogy „ha szükséges, a hazáért meg kell halni. Ezt a legrégebbi és a legnagyobb európai demokráciának a fiai, a britek mondták, akiket nem merészelhet senki militarizmussal vádolni, nem vonják kétségbe, hogy liberális ország, nem vonják kétségbe, hogy jogállamiság van…”

Nocsak. Már akkor is védekeznünk kellett? Kellett bizony.

Mert erre az 1992. január 11-én elhangzott beszédre mintegy menetrendszerűen megérkezett a HVG 1992. február 22-i számában egy akkor még elég jelentéktelennek tűnő német szociáldemokrata képviselő, Gernot Erler véleménycikke, aki finoman fogalmazva is nyíltan megfenyegette a magyar miniszterelnököt: „Antall múzeumi beszédének gondolati kiindulópontja modernizálódásellenes, politikailag átlátszó motívumok miatt terméketlen irányba tereli a szellemi és lelki erőforrásokat. Mindez árthat Magyarországnak, melynek oly sok barátja van, különösen Németországban.”

Akinek ilyen barátai vannak, annak nem kell ellenség, mondja erre a köznapi német. Ez a Gernot Erler később államminiszter lett Merkel első kormányában 2005–2009 között, szláv tanulmányai alapján felelős volt a kelet-európai kapcsolatokért is. Ebben az időszakban úgy tűnik, semmi problémája nem akadt a magyar kormánnyal. 2011-ben viszont azonnal megszólalt, és a magyar kormány elleni fellépést követelte.

Visszatérve 1992-re, Antall József már akkor is tökéletesen tisztában volt a tömegében rázúduló nemzetközi baloldali-liberális vádakkal, és beszédében ki is tért azokra, mintegy válaszképpen arra a német szociáldemokrata véleményre, ami egy hónappal később fog csak megjelenni: „…egy biztos, hogy senki nem tudhat olyan receptet mondani, ami történetileg úgy alátámasztható, hogy lett volna egy megoldás, ami szerint Magyarország megúszhatta volna a német megszállást ebben a földrajzi helyzetben, megúszhatta volna a háborúba való bekerülést, és ami ennek szerves folytatása, a szovjet beözönlést.”

Polihisztor apám ott volt ezen az elő­adáson. Amikor megmutattam neki a német képviselő övön aluli cikkét, akkor tisztában voltam vele, hogy nagy rizikót vállalok magamra, mert vagy szívinfarktust kap, vagy leül és elkezd írni. Szerencsére még jó volt a szíve, 34 oldalas, a magyar történelmet röviden felvázoló, kitűnő németséggel megírt levelét eljuttattuk Bonnba a képviselőhöz. Válasz soha nem érkezett rá. De megállapításai és kérdései mintha ma íródtak volna. Azzal a különbséggel, hogy akkor csak egy szociáldemokrata politikusnak szóltak, ma viszont az egész német politikára érvényesek. De a németeket máig nem érdekli, amit apám már akkor megfogalmazott:

„Mindegy, melyik szomszédunkra gondolunk, egy Dél-Tirolhoz hasonló autonómiára még csak reményünk sincsen.”

„Ha a kommunizmus bukása nyomán véres leszámolás lett volna, az talán utalhatott volna valamiféle kisebbségi érzésre, de nem volt véres leszámolás!”

„Ma a magyar határok kiigazításának fegyverekkel semmiféle realitása sincsen. A megoldás a határok levegővé válása az EG-n belül, de anélkül, hogy ide csábítsuk a határokon kívülieket a harmadik világból vagy a felbomló Szovjetunió utódállamaiból.”

Ezeket a sorokat apám 1992 tavaszán írta. Tehát már akkor látható volt a felkerekedés Európa felé. Már aki látni tudta és akarta. A németek egyébként nem akarták, mert náluk mindmáig tartja magát az a politikai alapelv, hogy „nem vagyunk bevándorlóország”. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha igen, mert akkor szigorú szabályok, megfelelő törvények kellettek volna a bevándorláshoz, olyan kritériumok, amelyek szerint lehet vagy nem lehet jönni, egy használható kiválasztási módszer és hasonlók.

Ehelyett szépen bebástyázták magukat a dublini egyezménnyel, és ezzel a megegyezéssel takaróztak 2015-ig, hogy ugyanis a menekülteket abban az országban kell regisztrálni, ahol először lépnek EU-földre, ami a térképre tekintve nyilvánvalóvá teszi, hogy Németországba csak a levegőből tudott volna valaki bejutni, de azt a légitársaságoknak kiadott ukáz eredményesen megakadályozta. Azaz a németek húsz évig páholyból nézték, hogy az EU-határállamokra és azokból is csak néhányra nehezedett a migráció már akkor is meglévő terhe. Az új tagállamok csatlakozása nyomán, ellentétben Angliával, hétéves moratóriumot rendeltek el a munkaerő szabad vándorlásának átmeneti megakadályozására.

Szomorú leírni, de a német politikai támadások Magyarország, pontosabban a magyar jobboldali kormányok ellen 1990 óta folyamatosak. Egybeesik persze a Fidesz első koalíciós kormányzása Helmut Kohl bukásával, de amint Antall példája mutatja, az áskálódás a szociáldemokrata politikusok részéről már 1990-ben teljes gőzzel megindult. Erler mai utódja, Michael Roth mintha az előbbi tökéletes másolata lenne. Márpedig ez arra utal, hogy a hivatalnak, a hivatalnokoknak a német külügyben bebetonozott véleményük van Magyarország nem balliberális kormányairól 1990 óta.

Az a gyanúm, hogy a magyar kormány – ismerve a jó gazdasági kapcsolatokat – nem fektetett elég súlyt az elmúlt nyolc évben arra, hogy a német közvélemény megismerhesse a magyar álláspontokat. Így csak a saját szűrőjükön keresztül kaphatnak tájékoztatást Németország polgárai a magyarországi viszonyokról, ami nyilvánvalóan édeskevés. A németországi médiavélemény nagyjából a magyar ellenzék álláspontján áll.

A „csigavér” okos dolog, de valóban vannak határok. Ha a magyar kormánypárt az Európai Néppárt tagja marad, és a szélkakas Weber szekerét tolja, akkor nem lehet tudni, hogy a Néppárt a választások után merre megy, vagyis ezek a szavazatok még rossz irányba is vihetik Európa szekerét. S ha egy országot, ahol az EU-hoz való hozzáállás mind a lakosság, mind a kormány szintjén páratlanul pozitív, Európa döntő szereplői állandóan azzal vádolnak, hogy szét akarná verni az uniót, akkor érdemes meggondolni, hogy helye van-e egy ilyen összevissza fecsegő, hogy ne mondjam szedett-vedett pártközösségben a magyar kormánypártnak.