Jelenlegi hely

Visszája: Macedónia csak a kezdet

Szentesi Zöldi László
Szentesi Zöldi László képe

A brit uralkodó férje, Fülöp herceg egy ízben azt találta mondani Alfredo Stroessner paraguayi diktátornak, hogy örömteli változás egy olyan országban lenni, amelyet nem a nép irányít. Nem véletlen, hogy elsőként ez a mondat jutott eszembe, amikor leültem a gép elé, hogy megpróbáljam összefoglalni, mit tapasztaltam egy hét során Macedóniában.

Diktatúra vagy demokrácia – valljuk be, az emberek nagy részét abszolút hidegen hagyja a választás lehetősége. Ha fizikai valójában nem fenyegetik, ha származása, vallása miatt nem üldözik, a legtöbb ember simán kiegyezik egy laza diktatúrával. Nem beszélve a tekintélyuralmi rendszerekről, amelyek a tapasztalat szerint olykor megtermékenyítőbbek a társadalomban, mint amikor mindenki egyszerre beszél, ordít, követelődzik.

Macedóniában fokozottan igaz ez a tétel. Az ország formálisan demokrácia: van parlamentje, működnek a pártok, elválasztották egymástól az államot és az egyházat, valamint a törvényhozói és végrehajtói hatalom is külön létezik. És mégis: miközben a világ valamennyi íróasztaltudósa elégedetten csettintene a formai tökéletességen, Macedóniában mindössze egyetlen aprócska baj akad a demokráciával. Hogy népképviselet ide, többpártrendszer oda, az országnak fél éve nincs kormánya, és nem működik a parlament sem. Újabban pedig nagyon komolyan felmerült, hogy Macedónia egyszerűen megszűnik, a helyén pedig valami multikulturális maszlag jön létre – Allah és Soros György nagyobb dicsőségére.

Hiszen úgy szokott az lenni, hogy ahol Európában a multikulturalizmust beljebb tessékelik, ott először a liberálisok leigázzák a közgondolkodást, különféle tételeket írnak elő, és ezeknek kíméletlenül érvényt szereznek. Majd amikor a liberalizmus végletesen legyengítette az ellenállást, amikor a nemzeti, családi közösségek felbomlottak vagy véglegesen megrendültek, előlép a liberalizmus örve alatt belopakodó iszlám. Az iszlám, amely vallás, életvezetés és politikai gyakorlat egyszerre, éppen ezért képtelenség egyetlen fronton harcolni ellene, hiszen az európaiaknak nincsen hasonlóan komplex világképük.

Macedóniában jelenleg azt látni, ami egész Európára vár ötven-száz éven belül. Az országban az albán kisebbség nagyjából húsz-huszonöt százalékos lehet, vagyis elérte a kritikus határt. A társadalom negyede-ötöde más vallású, más etnikumú, más etikájú, mint a bennszülött többség, pártjaik vannak, anyanyelvi jogokat követelnek. Ezzel még önmagában nem is volna baj. Csakhogy az albánok nem Macedóniához lojálisak, hanem anyaországukhoz, Albániához, és a láthatatlan hatalomhoz, az iszlám életformához (ami bármit jelentsen is, markánsan különbözik az európai életformától). És ez még akkor is igaz, ha az albánnál anyag- és haszonelvűbb társadalom aligha létezik Európában, nem beszélve a jugoszláv nosztalgiákról, amelyek az idősebbek körében mindmáig jelen vannak.

Mégis az volt az érzésem a bazárban, az utcán beszélgetve, hogy az albánok hatalmas többségét nem érdekli, amit a mi fogalmaink szerinti Európának nevezünk, másképp tekintenek önmagukra, másokra, a Balkánra, mint a macedónok.

Mindez a határainktól néhány száz kilométerre zajlik. Ahogyan a boszniai és szandzsáki dzsihadisták is közelebb vannak, mint hinnénk. Ami betört Macedóniába, jelen van Koszovóban és Albániában, hódít Boszniában, és egyre több bajt okoz Bulgáriában, egészen biztosan nem áll meg a magyar–szerb határnál. Csak nemzetközi összefogással állíthatjuk meg a népvándorlásnál is veszedelmesebb lopakodó iszlamizmust, csak akkor leszünk képesek helytállni, ha teljesen átértékeljük magunkban, amit nacionalizmusról, jó és rossz szomszédságról, etnikai tudatról és önazonosságról hittünk és gondoltunk.

A helyi konfliktusokat végérvényesen felváltotta térségünk egyes számú kihívása: a bevándorlás. Partnereink: Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Románia, Macedónia, Bulgária. És persze a visegrádiak. Ha megérkezik Ausztria, annak is nagyon örülünk majd. Mindenkire szükség lesz, és senki sem vonhatja ki magát a közös védekezésből, hiszen néhány évtized múlva mindenki a harmadik világ célkeresztjében lesz.

Önkritikusan bevallom, nem mindig gondolkodtam így. Hittem abban, hogy a konfliktusok elkerülhetők. Vagy tizenöt évvel ezelőtt Gazdag Istvánnal vitatkoztam éppen itt, a Demokrata hasábjain. Neki volt igaza, az idő őt igazolta. Bár azt továbbra is fenntartom, hogy nem pusztán az iszlám természetével van baj, a bevándorlás komplex ügy, amelynek a gyarmatosítás, a civilizációs különbségek, az etnikai háttér és sok minden más is velejárója, de ismétlem, Istvánnak volt igaza. Hiába ezerszínű a világban, ha Európába érkezik, az iszlám monolitikus tömb mohón, másokat fenyegetve lép fel. Szövetségesével, az európai liberalizmussal mindent elpusztít a régi Európából. Ma Macedóniát kényszerítik térdre, holnap Szerbia következik, holnapután pedig rajtunk a sor.

„Vegyük észre: Európa jelenlegi elözönlése nem más, mint ennek a terjeszkedésnek egy másik arca. Ugyanaz a birodalmi látásmód, ugyanaz a gyarmatosítás. Csakhogy álnokabb. Alattomosabb. Leginkább és elsősorban bevándorlók, akik betelepszenek házainkba. Anélkül hogy bármi tiszteletet mutatnának törvényeink iránt, ránk kényszerítik a saját törvényeiket… A szokásaikat, az istenüket.”

Oriana Fallaci írta ezt. A bátor újságírónő, akit gúnyoltak, akiről azt mondták, hogy csak gyűlölködik. Fallaci meghalt, de amit tavaly Boszniában és az idén Macedóniában láttam, mindenben igazolja őt. Az előörsök megérkeztek, a honfoglalás megkezdődött. Ha Európa nem ébred fel, hamarosan lefújják a meccset, amelyről csak az egyik fél tudta, hogy egyáltalán lejátszottak valamit.