Jelenlegi hely

Visszamenekülés a valóságba


Német Dániel
Német Dániel képe

Majdnem olyan volt, mint egy igazi randi. Körbevezetett a lakásában, hosszasan beszélgettünk, megmutatta a lemezgyűjteményét, köztük számos olyan album eredeti példányát, amelyek az én életemben is jelentős szerepet játszottak: a The Usedtól az In Love And Deathet, a Yellowcardtól az Ocean Avenue-t, a Taking Back Sundaytól a Makedamnsure-t és a The Story Of The Yeartől a Page Avenue-t, majd elmondtam, harmincévesen is sokat jelentenek nekem ezek az együttesek, és bármelyiknek elmennék újra és újra a koncertjére, mire elnézően mosolygott, majd felidézte, mennyire meglepődött azon, hogy ismertem a szöveget, amikor a Szigeten az egyik bulihelyszínen felcsendült a Fall Out Boy Thnx For The Memories című dala. Az én korosztályból ugyanis nem sokan hallgatnak ilyeneket, mindenki a Foals-t, a Muse-t és az egyéb alternatív, kötött pulcsis, kókadoztató zenekarokat kedveli.

Legalább két órán keresztül dumáltunk, közben kínait evett, én csak vizet kortyolgattam, a randi végén pedig nem kellett hosszasan keresnem a szemkontaktust a pincérrel, hogy fizetnék, nem kellett hazakísérnem, egyszerűen csak lehajtottuk a laptop fedelét. 1145 kilométer. Ennyi választott el minket. Ő Kölnben lakik, én meg Pesten. Még egy darabig folytatódtak ezek a virtuális találkozások, majd egyszer rám írt, hogy semmi értelme az egésznek. Egyetértettem. A Skype ugyanis alkalmas a csetnél jóval személyesebb beszélgetésekre, képes arra, hogy érzelmeket váltson ki belőlünk a másik fél iránt, a fizikai érintést, a másik illatát és vibrálását azonban nem képes a router közvetíteni. Teljesen önkínzás lett volna tehát fenntartani ezt a kapcsolatot hosszú távon, olyan, mintha lenne is valakid, meg nem is. Mindkettőnk élete és jövőbeli tervei elválaszthatatlanul kötődnek a városunkhoz, néhány közösen átbulizott éjszaka miatt pedig nem mondanánk le mindenről a másikért, így esély sem volt arra, hogy az online viszony a való világban is formát nyerjen.

Mindez két éve volt, többet nem is beszéltünk. A szilveszteri kölni molesztálós balhé kapcsán eszembe jutott, hogy írok neki, minden oké-e vele, de végül nem tettem. Nem akartam összezavarni, megpiszkálni a múltat.

Nem volt egyébként könnyű szembesülni azzal, hogy egy potenciálisan működőképes és boldog kapcsolatot egyetlen, de annál leküzdhetetlenebb fizikai tényező csírájában fojt meg, éppen ezért érzek erős részvétet azok iránt, akik a saját szüleikkel vagy gyerekeikkel kényszerülnek hasonlóképpen kommunikálni és érintkezni nap mint nap, mert a jobb élet és munkalehetőségek reménye egy másik országba sodorta őket. Számukra nincs meg a továbblépés és a felejtés opciója, ebben az állandó önkínzásban kell létezniük folyamatosan: a másik úgy van ott, hogy még sincs ott. Részesei is vagyunk az életének, meg nem is.

A virtuális világba való áttelepülés utolsó lépcsőfokát valószínűleg a hamarosan gyorsan elterjedő VR-szemüvegek jelentik majd. A sisakszerű kütyükkel már szinte szó szerint a mátrixba lépünk át, hiszen nem a képernyőt bámuljuk majd, hanem akármerre tekintünk, a mesterségesen kreált alternatív világ valósága vesz majd körbe minket, az új technológia feltehetőleg alapjaiban változtatja majd meg a számítógépes játékokat és a pornóipart is, mindkét területen a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul intenzívebb és hihetőbb élményt kínálva.

Már most sokan képesek lennének úgy berendezni az életüket, hogy a lakást egy másodpercre se kelljen elhagynunk, hiszen számos munkát végezhetünk otthonról, a bevásárlástól kezdve a banki ügyintézésen keresztül a szociális kapcsolatok ápolásáig ténylegesen mindent elintézhetünk az interneten keresztül, a fejlődést pedig nem lehet megállítani, hacsak egy atomháború nem taszít minket egy Mad Max-szerű középkort idéző posztapokaliptikus non-tech világba, akkor egyre többen fogunk a saját börtönünkben, egy jól felépített burokban élni.

A falak már egyébként is állnak: míg a turisták nem győznek álmélkodni és kattintgatni a fényképezőgépet, amint átrobog a villamos valamelyik hídon, mi a telefont nyomkodjuk, és sehová sem tartó, nagyrészt hangulatjelekből és vicces képekből álló beszélgetéseket folytatunk a Facebook-ismerőseinkkel, kimászhat a Godzilla is a Dunából, vagy leülhet velünk szembe a világ legjobb nője, semmi nem zavarhat meg a csetelésben. Egyébként is, külön alkalmazás van már arra, hogy összegyűjtse azokat a lányokat a GPS-koordináták alapján, akik mellett a városban utazgatva elhaladtunk, nem kell tehát szemezéssel, esetleg csajozási dumákkal bíbelődni, nyomunk rájuk egy szívjelet, és ha kölcsönös a szimpátia, már mehet is a beszélgetés az interneten keresztül, a szoba magányában.

Gerendai Károllyal beszélgettem nemrég, szóba került, vajon miért lett ilyen őrületesen divatos az utóbbi években fesztiválokra járni, és úgy vélte, valószínűleg az állhat a trend hátterében, hogy míg az ő fiatalkorában suli után együtt lógtak a haverjaival, mászkáltak a városban, házibulikba jártak, nyaranta kempingeztek, azaz sok kisebb, de hasonló élményben volt részük, addig a mai tizenévesek iskola után hazamennek, majd a különböző közösségi oldalakon társalognak és „lógnak” – de a lelkük mélyén még megvan bennük az igény, hogy kimozduljanak a valóságba, ténylegesen egymás társaságában legyenek, éppen ezért értékelődtek fel számukra a fesztiválok, ahol fizikailag is érintkezve eltöltenek együtt néhány napot.

Manapság már nem a világ elől akarunk elmenekülni egy nyaralás alkalmával, hanem éppen hogy a világba akarunk visszamenekülni a virtualitás elől.

A folyamatos virtuális létezéssel ugyanis pont saját magunkat tesszük boldogtalanná anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk. A Facebook, az Instagram vagy a Twitter olyanná vált, mint egy párhuzamos univerzum vagy egy másik bolygó. A boldog emberek bolygója, ahol mindenki éppen egy kellemes teraszon borozik, egy egzotikus helyen nyaral, éppen szerelmes, egy jó koncerten van, tökéletesen be van lőve a haja, sütteti magát a napon… Ha lájkokat és egyéb tetszésnyilvánításokat akarunk kapni, akkor ahhoz csak az ehhez hasonló boldog és vidám pillanatokat szabad megosztanunk.

Senki nem írja ki, hogy éppen most balhézott össze a szomszédjával, hogy a nagymamamája tüdejében egy gyanús foltot találtak, hogy megcsalta az asszony, hogy megpenészedett a hűtőjében fél kiló gyümölcs, hogy úgy beverte a lábujját, hogy a feje is belesajdult. Vagy hogy éppen az éjjeliszekrényen álló gyógy­sze­res­üveg­gel szemez, és azon gondolkozik, lekísérje-e egy üveg vodkával az egészet. Vannak persze, akik hasonló bejegyzésekkel próbálkoznak, de soha nem érnek el vele túl sok sikert, maximum lesajnálást. A boldog pillanatképek sorozata azonban egy belső elvárást szül bennünk, úgy érezzük, vesztesek vagyunk, ha nem vagyunk minden másodpercben vidámak, szerencsétlennek gondoljuk magunkat, amiért hétvégén porszívózunk, dolgozunk vagy lestrapálva fekszünk, miközben látszólag mindenki más nagykanállal eszi az életet.

A technikai innovációnak azonban legalább annyi előnye van, mint hátránya. A fentebb említett VR-szemüvegek például nem csupán arra jók, hogy egy számítógépes játéknak szó szerint belecsöppenjünk a világába, mások mellett orvostanhallgatók minden kockázat nélkül, tökéletes szimuláció keretében végezhetnek el bonyolult, életmentő műtéteket. A közösségi oldalak segítségével pedig jóval több ismerősünkkel tartjuk a kapcsolatot, mintha még a méregdrága percdíjas telefonok világában élnénk vagy csak személyesen érintkezhetnénk. És a neten zajló beszélgetések bár legtöbbször valóban az üres locsogásról szólnak, de soha nem tudhatjuk, hogy a látszólag teljesen felszínes kapcsolatok mennyire értékesek.

Az egyik ismerősömmel például félévente legfeljebb egy alkalommal futunk össze, a Facebookon azonban szinte mindennap dumálunk. Ezek a csetelések általában két dologról szólnak: vagy kivesézzük a Walking Dead legfrissebb epizódját, vagy politikai viccekkel, mémekkel és kemény hangvételű cikkekkel ugrasztjuk egymást. Gyurcsány talán leghűségesebb rajongójáról van szó, mindez pedig számomra kifogyhatatlan muníciót biztosít arra, hogy piszkáljam, mire ő általában egy stadionokkal vagy egészségüggyel élcelődő, felháborodott blogbejegyzéssel reagál.

Aztán egyik alkalommal, amikor tönkrement egy hosszabb kapcsolatom, ő pedig küldött egy szokásos viktátorozós írást, megmondtam neki, hogy bocs, most kicsit padlót fogtam, folytassuk egymás oltogatását pár hét múlva. Egy óra múlva csörgött a telefon, keresett, hogy merre vagyok, igyunk meg egy sört. És nem arról folyt a szó, hogy vajon ki halt meg a Walking Dead emlékezetes évadzárójában, nem arról próbált meg­győzni, hogy a jelenlegi kormány korruptabb Gyurcsányénál, hanem az életről beszélgettünk.