Jelenlegi hely

Vona háborúba megy


Bencsik Gábor
Bencsik Gábor képe

Minden politikus látszani akar – ez a kenyere. Ezért mind igyekszik megmutatkozni a médiában, kihasználni a nyilvánosság minden lehetőségét és eszközét. Mégis új jelenségként kell értékelnünk azt a kampányt, amelyet a kormánykoalícióval valamilyen okból hadilábon álló média futtat Vona Gábor Jobbik-elnök „megcsinálására”. Erre Vona maga is alaposan ráerősít a rendelkezésére álló médiában. Saját televíziójában rangos újságírókkal kérdezteti magát, a közösségi médiában naponta jelentős mennyiségű információval jelentkezik. A hírfogyasztó polgár néha úgy érzi, a vízcsapot is óvatosan célszerű kinyitnia, nehogy onnan is Vona bugyogjon elő.

Új az amúgy különböző politikai színezetű médiumok koncentrált együttműködése, új a nagy terjedelem és – noha szokva vagyunk a politikai durvasághoz – új a kampány agresszivitása is. Vona Gábor háborút indított a kormánykoalíció és személy szerint Orbán Viktor ellen, hogy őket legyőzve elhódíthassa szavazóikat. A háborúnak az a természete, hogy eszkalálódik, bővül és durvul egészen a végkifejletig – Vona szemlátomást a legkevésbé sem fél ettől a durvulástól, sőt ő maga tesz róla, hogy durvuljon.

Ilyet azonban csak az cselekszik, aki számára csupán két kimenetel fogadható el: győzelem vagy halál. Vona éppen erre a szintre emelte a tétet, amikor bejelentette, hogy ha a Jobbik az ő vezetésével nem nyeri meg a következő választásokat, lemond. A kérdés tehát ez: van-e esélye a győzelemre?

Emlékezetünkbe idézhetnénk Az ordító egér című filmklasszikust, amelyben egy miniország hadat üzen az Egyesült Államoknak (amúgy azért, hogy legyőzetve segélyt kapjon onnan). Ordító egerek a magyar politikai színpadon is fellelhetők, Vona mögött azonban milliós szavazótábor áll, amelyet súlyos hiba volna alábecsülni. Tapolcán időközi képviselő-választást is sikerült nyerniük – ha semmi más, ez éppen eléggé intő jel azok számára, akik esélytelennek gondolják a Jobbikot.

Mégis azt kell mondanunk: Vona háborúja, noha a végeredményt csak 2018-ban hirdetik ki, már el is veszett. Mert nem háborúra termett ember vívja, mert nem hatékonyak a fegyverei, és mert egyedül van. Vona Gáborral – mint emberrel, mint személyiséggel – semmi probléma nincs. Kellemes megjelenésű, élőszóban jól fogalmaz, van benne kurázsi, intelligens ember benyomását kelti. Van azonban egy tulajdonsága, ami magánemberként rokonszenves lehet, politikusként azonban végzetes: nincs benne született, természetes, belülről jövő agresszivitás.

Vigyázat, az agresszivitás önmagában egyáltalán nem negatív tulajdonság, feltéve, hogy a személyiség uralni képes és megfelelő irányba csatornázza. Fordítsuk a szót rámenősségre, vagányságra, céltudatosságra, kitartásra, máris pozitív karakterjegyeket kapunk. A küzdősportokban az ilyen nélkülözhetetlen. A szelíd emberek, legyenek különben bármilyen ügyesek is, esélytelenek a jelentős sportsikerre. Sokszor ezt úgy fogalmazzák, hogy a sikeres sportoló győztes típus – ami mögött a jól irányított agresszivitás rejlik. Ég óvja a világot attól, hogy csupa ilyen emberekből álljon, de vezetni egy közösséget, egy vállalatot vagy egy országot csak győztes típusú emberek tudnak.

Vonából – ez a rengeteg tévészereplés alapján már pontosan megállapítható – hiányzik a veleszületett agresszivitás. Pontosan ez a hiányosság az, amelyet fokozódó verbális agresszivitással igyekszik ellensúlyozni. Csakhogy nem hisszük el neki. A televíziós szereplésnek két, egymással összefüggő tulajdonsága van: a személyiségjegyeket szélső értékükig nagyítja, és a néző kilencven százalékban a benyomásai alapján és csupán tíz százalékban az elhangzott állítások alapján alakítja ki a véleményét. A befogadó – jóllehet önkéntelen – kérdése tehát nem úgy hangzik, hogy elhiszem-e, amit a képernyőn szereplő ember állít, hanem hogy hitelesítő személyiség van-e az állítás mögött.

Vona agresszív, letámadó karakterű ember benyomását igyekszik kelteni, csakhogy nem az, és ez átjön. Egészen pontosan az jön át, hogy másmilyen embernek akar látszani, mint amilyen valójában. Ilyen átmeneti személyiségváltoztatásra csak a színészek legjobbjai képesek, civil szinte soha. Ezért van az, hogy a politikában csak az lehet sikeres, aki azonos önmagával, akinek elhisszük, hogy azt mondja, amit gondol, és azt gondolja, amit mond. Ez nem a politikáját minősíti, csupán magát a politikust: Torgyán József is mindig azonos volt önmagával, Horn Gyula, Antall József, Csurka István, Medgyessy Péter is. Gyurcsány Ferenc külön eset, ám az ő kudarcai részben az önazonosság körüli problémák táján keresendők.

Vonának nem hatékonyak a fegyverei sem. Az amerikai politikában untig ismert, most az ottani választásokon is ezerszer ismételt mondás: it’s economy, stupid, ez a gazdaság(ról szól), te ostoba. Magyarán, hogy végső soron minden választást az dönt el, hogy kitől milyen gazdasági teljesítményt várnak, mennyi lesz a pénz. A jelenlegi kormány gazdasági teljesítménye egyértelműen jó, ráadásul folyamatosan javuló, úgy lesz több pénz, hogy közben az államadósság is csökken. Az ilyen helyzet az ellenzéknek megnehezíti a dolgát, és az sokszor arra kényszerül, hogy még a jónál is jobbat követeljen, a sokra is ráígérjen. Ebben a licitálásban azonban benne rejlik a hiteltelenség veszélye, márpedig az az adott párt többi ígéretét is erodálja. Mint említettük, a politikus egyik legfőbb fegyvere az elhitető erő, ami többé-kevésbé a hitelesség megjelenítése.

Mivel gazdasági licitálásba – önmaga ellen – nem kezdhet, a migránsügyben a Fidesz elment addig, amíg lehetett, a nemzetpolitikában is erős. Vona a saját tétjét ezért a korrupcióra tette, amivel viszont több probléma is van. Az első, hogy az emberek a mások gazdagodásának még a méltánytalan formáját is jól viselik, ha ők maguk, akár ha szerényen is, de gyarapodhatnak. Magyarán, ha jól megy a gazdaság, kevés embert izgatnak fel a mások pénzügyei. A Jobbik jelenlegi és remélt szavazói számára az sem rokonszenves, hogy jól emlékeznek: ezt a korrupció dolgot 2014 őszén az amerikai nagykövetség ügyvivője dobta be a magyar köztudatba, ma már aligha kétségbe vonható módon egy megtervezett kormánybuktatási kísérlet részeként. A kard éle végül azért is csorba, mert a magyar közvéleménynek az a része, amelyikre a Jobbik potenciális szavazóként számít, lényegében tudomásul vette a nemzeti burzsoázia létrehozásának folyamatát, még ha időnként elég csúnya formákat is ölt.

Vona legsúlyosabb tehertétele végül az, hogy egyedül van. Úgy értve, hogy a saját pártján belül. Médiakampányának egyik legkülönösebb jelensége, hogy mindig egyedül szerepel, még a saját beosztottai sincsenek a közelében, nemhogy vezető párttársai. Nyilván nem kell mindenben Amerikát utánozni, de nézzük csak meg, odaát hogyan jelennek meg a politikusok: olykor száz ember szorong velük a színpadon. Ez a legnagyobb mértékben tudatos eszköz, azt sugallja, hogy a politikus egy közülünk, és hogy egy nagy közösség tagja. Hiszen a politika csapatjáték, egyedül még Messi sem tudna megverni egy gimnáziumi focicsapatot.

Vona szereplései alapján nem nehéz levonni a lehetséges következtetést. A pártelnök alkut kötött a pártjával: adjanak neki két év teljhatalmat, és ő megígéri, hogy megnyeri nekik a választást – ha mégsem nyer, lemond, eltűnik. Az ajánlat eszerint túl csábító volt ahhoz, hogy a Jobbik vezető politikusai, képviselői visszautasítsák, de nem is azonosultak vele. Így aztán a Jobbik vezérkara egyszerű néző Vona háborújában. Ha nyer, jó – miniszterek lesznek. Ha veszít, az is jó – megszabadulnak tőle, és visszatérnek a régi szép idők. Így érthető, hogy a pártból is kibuktatott korábbi alelnök Novák Előd felesége miért maradt meg a Jobbik-frakcióban. Ha Vona győz, módja lesz egy nagyvonalú kompenzációra, ha veszít, Nováknak megnyílik a visszaút a Jobbik vezetésébe.

Vona ütőképes tisztikarral és népes hadsereggel a háta mögött, de egyedül, más testére szabott páncélban, csorba karddal rohamozza a magas falak mögött tanyázó ellenséget, és a legfőbb, ha nem egyetlen reménye, hogy Orbán Viktor ellenfelei majd nagyszerű lovakat adnak alá. Meglátjuk, meddig jut el velük.