Időt nyert a Néppárt
Megőrizte vezető pozícióját, de mintegy negyven széket veszített az Európai Néppárt. A jobboldali alakulatok szinte egész Nyugat-Európában megszenvedték a bevándorlásellenes jobboldali és a zöld erők előretörését. 180 mandátumával azonban a Néppárt időhöz jutott, hogy végre kitalálja, milyen irányba fordítja hajóját.
Nincs okuk ünnepelni Nyugat-Európában a néppárti erőknek. A német–bajor CDU–CSU együtt 29,4 százalékot szerzett. Ez történelmi kudarc, mégis övék maradt a legerősebb német frakció. Spanyolországban a Néppárt a szavazatok ötödével lemaradt a szocialisták mögött. Olaszországban a Forza Italia 7,81 százalékra zsugorodott össze, átadva helyét a Matteo Salvini vezette nemzeti Ligának. Franciaországban a Republikánusok a szavazatoknak mindössze 8,2 százalékával gyakorlatilag összeomlottak, az újrarendeződő politikai palettán pedig a Marine Le Pen által vezetett Nemzeti Gyűlés megelőzte Emmanuel Macron centristáit is. Nagy-Britanniában – amely az októberre kitolt brexit miatt már csak rövid ideig delegálhatja képviselőit az Európai Parlamentbe – a konzervatívok történelmi mélypontra, 9,1 százalékra estek vissza, miközben a Nigel Farage vezette Brexit Párt a szavazatok közel harmadával tört az élre.
Jól szerepeltek viszont a néppártiak Közép- és Kelet-Európában. Lengyelországban a Polgári Platform 38,4 százalékával nem sokkal maradt le a Kaczyński-féle Jog és Igazságosság mögött. Ausztriában a Sebastian Kurz vezette Osztrák Néppárt besöpörte azoknak a választóknak a szavazatait, akiket az Osztrák Szabadságpárt Strache ibizai botránya miatt elveszített: 34,9 százalékon végzett. A néppárti frakció tagjai közül pedig százalékos arányban a Fidesz aratta a legnagyobb győzelmet.
Hogy helyeinek megfogyatkozása ellenére az Európai Néppárt (angol betűszóval EPP) nem törik meg, elsősorban nem az elmúlt évek politikájának, hanem a szövetség erős alapjainak köszönhető. A Néppárt 1976-os megalapítása után két évtizeden keresztül nem tudott labdába rúgni a minden választást megnyerő Európai Szocialisták Pártjával szemben. Az 1990-es évek közepén a szövetség gyakorlatilag mélypontra került: Olaszország legmeghatározóbb jobboldali tömörülését, a Kereszténydemokrata Pártot a Silvio Berlusconi által alapított Forza Italia kezdte szorongatni, és fennállt a veszélye, hogy a számos ügyben meglévő nézeteltérések miatt a Néppárt szétszakad. 1998 márciusának egyik estéjén aztán Helmut Kohl egy asztalhoz ültette az európai jobboldali erők vezetőit a bonni Kanzlerbungalow-ban. „A kereszténydemokraták nem azért építették újjá Európát, hogy átadják a szocialistáknak” – mondta a német kancellár, a jelenlévők pedig akciótervet írtak alá Brüsszel bevételére. Az egy évvel későbbi EP-választásokon aztán a Néppárt legyőzte a szocialistákat, és olyan politikai és gazdasági befolyást kezdett kiépíteni, amely azóta is messze meghaladja minden riválisáét. 2004-től az EPP adja az Európai Bizottság elnökeit, és a tagpárok jelöltjei töltik be a legfontosabb brüsszeli pozíciókat is. A bevett gyakorlat szerint az európai parlamenti és a bizottsági viták előtt a Néppárt tagjai előüléseken egyeztetik álláspontjaikat, így az uniót illető fontos döntések sokszor gyakorlatilag a Néppárton belül születnek. Természetesen a méretek miatt a döntő szó a leggyakrabban a németeké, olyannyira, hogy az EPP-t sokan a német politika európai zászlóshajójának tekintik.
A Néppárt gyakorlatilag ma is Helmut Kohl receptjének köszönheti sikerét. A titok az volt, hogy riválisaival szemben a Néppárt nem szavazókra vadászott, hanem pártokat kezdett magába integrálni. Megnyitotta kapuit a feltörekvő új erők, a Forza Italia, a francia gaulle-isták, a skandináv konzervatívok előtt, együttműködési megállapodást kötött a brit konzervatívokkal, és közeledni kezdett a még nem uniós tag közép- és kelet-európai országok konzervatívjaihoz. Ami pedig az ideológiát illeti, a hagyományos kereszténydemokrata elkötelezettség helyett az új tagoktól mindössze két dolgot vártak el: a szocializmus elutasítását és az Európai Unió iránti elkötelezettséget. Ezzel a Néppárt gyakorlatilag a német Kereszténydemokrata Unió modelljét terjesztette ki Európára, amely a német konzervatív, liberális, keresztény tradíciókat képviselő frakciókat olvasztotta össze azzal a céllal, hogy a háború utáni Németországban monopolizálja a jobboldalt, és a politikai spektrum közepén tartsa.
A Néppárt integrációs receptje idáig jól működött. A 90-es évek válsághelyzete azonban újra visszatérni látszik. Aki egykor Silvio Berlusconi volt, az ma Matteo Salvini, a bevándorlás ügye pedig nemzetállami szinten láthatóan súlyos károkat okoz a tagszervezeteknek, ami így idővel az európai szövetséget is szétfeszítheti. A Néppárt megindult a lejtőn, de a sorstól most kaphat még öt évet arra, hogy fordítson a szekerén.
