Szerepek és vállalások

– Hiányérzete van, vagy megkönnyebbülést érez, hogy nincs ott a világbajnokságon?

– A hiányérzet a csapattársakkal való együttlét és a közös programok miatt van bennem, amiket együtt átélünk egy világeseményen. A versenyzés most nem hiányzik. Év elején még úgy tűnt, elindulok idén a vébén, de tavasszal annyi betegségen estem át, amiket a kisfiam a bölcsődéből hozott haza, hogy el kellett engednem az idei évet. Hiszek a jelekben, úgy éreztem, nincs itt az ideje a versenyzésnek. Azt gondolom, jól tettem, és nem bánom, a kisfiamnak is szüksége van rám az óvodai beszoktatás alatt. Nem lett volna jó döntés az ő szempontjából, ha ebben az időszakban kivesszük egy-két hétre a világbajnokság miatt, nem akartam kiszakítani a közösségéből, szerettem volna, ha a többiekkel együtt megy be először az óvodába.

– Az ezüstéremmel zárult párizsi paralimpia után sem jelentette ki, hogy befejezi pályafutását, pedig szép kerek történet lett volna, szülés után visszatérve is eljutni a dobogóig. Megengedhetné magának, hogy elköszönjön az uszodától és azt mondja, az élet egyéb területei mostantól hangsúlyosabbak és előtérbe helyezi, amit eddig nem lehetett. Nem lezárt fejezet az úszás?

– Az idei évem inkább arról szólt, amit mondott. Nem mondom, hogy ne szeretnék visszatérni, úszni, de nálam a kisfiam van az első helyen. Nyilván a párizsi paralimpiai felkészülésnél is így volt, de azért három hónaposan otthon kellett hagynom az edzés miatt, elszakadtunk egymástól korán, és benne látszólag nem, de bennem nagyon mély nyomot hagytak a történtek. Még egyszer ezt nem szeretném átélni. Ha újra bele kéne vágnom a párizsi felkészülésbe, nem biztos, hogy vállalnám, pontosan azért, mert nagy károkat okozott lelki szinten, amivel nem tudtam mit kezdeni.

– A lelkiismeret-furdalással, hogy jó vagy rossz anya-e, ha az úszást is választja?

– Nyilván az is, de közben bennem volt, ha nem úszok, nincs munkám, nem tudom megadni neki az anyagi hátteret, amit szeretnék. Utólag azt mondom, helyesen döntöttünk, de ez nem jelent ugyanakkor jó érzést. Végül is mindent meg tudtam neki adni; ha beteg lett, mellette voltam és nem mentem edzésre, vagy igyekeztem hozzá haza. Megoldottam, de arra nem készültem fel, hogy lelkileg ennyire nehéz lesz.

– Azért nagyon fontos, amiről beszél, mert tényleg sokan nem látják és nem is tudják elképzelni, egy sportolónak mennyi áldozatot kell hoznia az eredmények érdekében. A nehézségek ellenére hatalmas sikert ért el, ünnepelte az egész ország, de ahogy érzékelem a szavaiból, lehet, hogy még egyszer nem ezt az utat választaná.

– Nem számoltam ilyen szinten az anyai ösztön részével, a kötődéssel. Hiába készültem rá, nem tudtam elképzelni, hogy valakit ennyire fogok szeretni és így kapcsolódom hozzá. Minden gondolatom a kisfiamról szólt, hogy neki legyen jó. Azonban mindig más elképzelni valamit, és megint más a valóság. Megvolt a terv, hogy szülés után visszatérek, minden remekül megy majd, aztán amikor ott kell hagyni a három hónapos gyerekedet, megszakad a szíved. Hiszen én ismerem őt a legjobban, tudtam, mikor, miért sírt, és ki kellett adni a kezemből. Örülök az ezüstérmemnek, és minden támogatást megkaptam, hogy elérjem. Abban is kaptam segítséget, hogy a kisfiam mindenhova velem utazhasson, de bevallom, anyagilag azért mi ebben megroncsolódtunk. Mert nagyon jól hangzik, hogy támogatjuk a sportoló anyákat, csak azért esetemben arról is szól, hogy vihessek magammal bébiszittert vagy nagyszülőt, aki vigyáz a kisfiamra az edzések, versenyek alatt. Ők ugyanúgy csapattagok, sőt ott is kell megszállniuk, ahol mi vagyunk, hiszen a gyermekemnek a közelemben a helye, és bárhogy nézzük, a finanszírozásból rájuk már nem jut. Ha nem találunk szponzort az utolsó évre, nem tudom, hogyan oldottuk volna meg, hogy anyukám mindenhol ott legyen, mert anyagilag egy háromhetes edzőtábor finanszírozása milliós tétel. És amikor arról beszélünk, hogy segítsük a sportoló anyukákat a visszatérésben, vagy egyáltalán biztassuk arra a sportolót, hogy merjen gyermeket vállalni – és ez ne jelentse a karrierje végét, ne kerüljön kényszerhelyzetbe, hogy igen vagy nem –, akkor ezen körülményekre is gondolni kell. Szerencsére az úszószövetség mellettünk állt, támogatott mindenben. Azt azért megjegyezném, hogy Norvégiában a kézilabdázóknál fizetik a bébiszittert, mert tudják, fontos szerepet tölt be a játékosok életében. A 2023-as manchesteri világbajnokságra hiába úsztam meg a szintet és jutottam ki, mégis kényszerpályára kerültem, ki kellett hagynom a vébét. Szoptattam még a kisfiamat, nem szakadhattam el tőle, anyagilag pedig nem fért bele, hogy mindenkit magunkkal vigyünk. Döntenem kellett. Szeretném erre is ráirányítani a figyelmet, hogy az utánam következők már ne kerüljenek hasonló döntéshelyzetbe, és bátran merjenek gyermeket vállalni.

– A sportolók életét olimpiai ciklusok határozzák meg, mindig ehhez mérünk mindent. Ha a jelent nézzük a jövőbe tekintve, az úszás még adhat olyan örömöt, motivációt, boldogságot, amit most anyaként idén megélhet, így, hogy megváltozott a prioritás?

– Három év van még a Los Angeles-i paralimpiáig. Igazából inkább a korom és a testem aggaszt, nem tudom, hogyan reagál majd az edzésekre, a felkészülésre. Jó lenne ott lenni, nem mondom, hogy nem. Egyébként már megnéztem a pontos dátumot, általában a paralimpia szeptemberre esik, Los Angelesben viszont lezajlik augusztus végéig. Akkor kezdené Mór az iskolát, vagyis pont hazaérnénk…

– Ha már a jeleket említette, ez elég jónak tűnik.

– Azt kell mondjam, igen! Elgondolkodtató.

– Érez magában erőt is, hogy ismét belevágjon egy kőkemény felkészülésbe?

– Nagyon szeretek edzeni, és mindig szerettem a élsportolói életformát, a rendszert, mikor kelek, edzek, eszem, van egy bioritmusom. Ha kevesebb edzéssel is elérhetem a célt, akkor igen, folytatom, de érzem, a vége fele járok. Ha visszatérhetek az első kérdésre, hogy milyen érzés itthon lenni a világbajnokság alatt, azt érzem, most nyugodt vagyok. Amikor állapotos voltam, és otthonról néztem világeseményt, másként éltem meg. Most valahogy könnyebben ment, mert jó helyen vagyok, a kisfiam mellett.

– A színpadon a felszólalásában azt mondta: az úszásban a test még inkább ki van téve közszemlére, mégis a sport által legyőzte a szorongását, szégyenérzetét, a fogyatékosságát, mert nem azt nézik az emberek, mi hiányzik, hanem hogy milyen értéket hordoznak. Ezért nem az eredményei határozzák meg, hanem az, ahogyan legyőzte önmagát. A szülés utáni testét, a megváltozott körülményeit mennyire volt nehéz elfogadni? Újra le kellett győzni önmagát, és „levetkőzni” a szorongást?

– Ugyanazok az érzések jöttek vissza, mint gyerekként, és ugyanaz a szorongás. Az uszodában azért tökéletes testű lányok vannak, nekem is tökéletes sportolói testem volt, de amikor a szülés utáni depresszió mélyén voltam, akkor nehéz volt… Most már elfogadtam magam teljesen, ez vagyok én! Talán ezért látható rajtam a nyugodtság is. Nem azt mondom, hogy beletörődtem, teszek a változásért! Mindannyiunknak van, ami nem tetszik magunkon, és valaki jobban szorong ettől, valaki kevésbé. Annak aztán választása nincs, aki mondjuk ilyen testbe születik, mint én, mert ezt kaptam, ebből hoztam ki a maximumot, a legjobbat, és főleg azt, hogy szeressem magam így, ahogy vagyok. Anyaként viszont iszonyú nehéz a helyzet, szerintem sok sorstáram megy keresztül hasonlón, mert özönlik a közönségi médiából az idealizált szülés utáni vékony női test, kockahassal, miközben te meg nem érted, csak a te tested reagál másként?! Aztán Hódmezővásárhelyen, ahol edzőtáborozni szoktunk, a medencéből átmentem a strandra, és végre jól éreztem magam! Mert nem a közösségi médiás fals kép jött velem szembe, hanem a való élet! És ez nagyon jót tett nekem. Pont mondtam is a páromnak, Álmosnak, hogy amúgy olyan hülye vagyok, hogy ezeket a közösségi oldalakat nézem, és képes voltam emiatt rosszul érezni magam. Mert mindenki menjen ki a való életbe, persze látni fog egy-két genetikusan szerencsés alkatot, de a többség biztos nem az.

– Szerencsére nem vagyunk egyformán „tökéletesek”.

– Persze, hogy nem! Ugyanúgy vannak hibák, narancsbőrök, amiket szégyellünk magunkon. És? Emberek vagyunk, anyák vagyunk. Mégiscsak kihordtunk egy életet, életet teremtettünk és utána a testünkből tápláltuk! Nekem is meg kellett tanulnom tisztelni magamat, és elfogadni, hogy a szülés ezzel jár.

– Mennyire billentik ki a közösségi médiás vélemények? Mindig az összefogást erősíti, példával próbál elöl járni, de még így sem kerüli el a támadásokat.

– Nem vagyok egy konfliktuskerülő ember, szóval azért bele tudok állni dolgokba, meg tudom védeni magam. Nem a negatív vélemény kelt bennem rossz érzést, hanem amikor direkt bántást kap az ember, vagy direkt ocsmány dolgokat írnak rá mindenféle ok vagy indok nélkül. Megtanultam kezelni, de ha a kisfiamat bántják, fölöslegesen, az nehéz. Amikor megszületett, kiraktam az első fotókat, és sok bántást kaptam… az azért megérintett. Én sem vagyok mindig szikla, van, amikor át tudnak jönni a falon, de a legtöbb esetben nem. A szerető családom, szüleim, a húgom támogatása, jelenléte azonban segít, ki tudom beszélni a problémát, és pszichológussal is dolgozom. Kritikát lehet persze megfogalmazni velem szemben, főleg ha nem bántó szándékkal teszi valaki, de ez talán már kiment a divatból…

– Amikor kiáll bizonyos ügyek mellett, vagy jelenleg, amikor belépett a Fogyatékosságügyi Digitális Polgári Körbe, felméri, milyen hatással lehet az életére? Hogy a legjobb szándéka ellenére az összefogás helyett megosztó lesz?

– Szerintem alapvetően megosztó ember vagyok, sokan nagyon szeretnek, és sokan kritizálnak. Amikor gyermeket vállaltam, nagyon durva kritikákat kaptam, bár a többség támogatott és szeretetet küldött. Máskor is „megosztottam” a véleményeket egy-egy megnyilvánulásommal. Én voltam szinte az első, aki előállt vele, hogy rokkantként miért ne élhetnénk olyan életet, amilyet csak akarunk? Minden gondolatomat vállalom, arccal, a nevemmel, a mondataimmal. Azt is, hogy terhes lettem.

– Mai napig felfoghatatlan, hogy ezért támadták és vádolták, sőt, emlékszem, voltak, akik felelőtlennek nevezték, mert fogyatékossággal élőként gyereket vállal…

– Nekem miért ne lehetne gyerekem? Attól, hogy nincsen lábam, ugyanolyan érző ember vagyok, és nekem is lehet szerelemben, családban, gyerekben részem. Minden kiállásomnál számoltam a negatív hangokkal is. Most egyébként az államtitkár úrnak is jeleztem, hogy nekem azért vannak félelmeim a polgári körös csatlakozás miatt. Nem magamra nézve, hanem azt nem akarom, hogy a kisfiamat vagy a szüleimet támadják, bántsák… És érthetetlen az egész! Én a fogyatékosügyben hiszek! Abban hiszek, hogy mindig lehet jobb, és tehetünk többet. Az utat nézem, hogy honnan, hova jutottunk el, óriási utat jártunk be, és még mindig van lemaradásunk. Könyörgöm, 60-70 éve a fogyatékossággal élőket elzárták a külvilág elől, nyomoréknak hívtak minket. Ahhoz képest itt tartunk, bátran vállalhatom önmagam, és büszkén elhagyhatom az otthonom, egyre több helyen akadálymentesen lehet közlekedni. Nem azt mondom, hogy nincs hova fejlődni, de a 10-15 évvel ezelőtti állapotokhoz képet nagy az előrelépés. És igen, kimondható, parasportolóként jobban tudok élni, mint 15 évvel ezelőtt! A parasportban szinte anyagi támogatás sem volt, most teljesen más a helyzet, és ezt is látni kell. Én soha nem álltam oldalak mellé, de ügyeket igenis támogatok. És a fogyatékosügy mindig oldaltól független lesz. Mindig! Én így gondolom. Abban a pillanatban, ha a szerepvállalásomat politikai irányba viszik, nem vagyok partner. Számomra a legfontosabb, hogy mindig hiteles legyek és tükörbe tudjak nézni! De hiába mondom, ugye? Vannak, akik soha nem értik meg…

– Azért látható, hogy ha élsportolók nyíltan vállalják gondolataikat, megnyilvánulnak bizonyos társadalmi kérdésekben, amelyek a politikát is érintik, elképesztő támadások kereszttüzében találják magukat. És ha visszalapozunk nagyjából húsz évet, az ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztina is egyik napról a másikra már csak a fél ország „Egérkéje” lett… Illés Fanni példakép. Ön szerint marad is?

– Remélem, de talán az a baj, hogy magamból indulok ki. Én nem az alapján választom meg a barátaimat meg a környezetemet, hogy ugyanúgy gondolkodjanak mindenben. A legjobb barátnőmmel egyáltalán nem gondolkodunk hasonlóan, mégis a legnagyobb támogatom volt a fogyatékosügyi DPK-szerepvállalásomban. Azt mondta: „Ki, ha nem te? Ki lehet nálad hitelesebb? Igenis be kell hogy lépj!” Én nem tudok úgy gondolkodni, hogy azért ne kedveljek valakit, mert más a világnézete! Ha valakit zavar az enyém, hát ne kedveljen. Hamarosan jön ki a portréfilm rólam, ami betekintést enged a világomba, kiderül, milyen ember vagyok. Akit valóban érdekel, megismerhet. Szeretném, ha nagyon sok ember látná, nemcsak azok, akik kedvelnek, hanem azok is, akik egy kis motivációra vágynak az életük során, hogy merre menjenek. A kisfiam érdekében kicsit háttérbe szorítottam a szerepvállalásokat és bevallom, kicsit el is fáradtam benne, hogy mindig én küzdjek másokért. Néha meg kell pihenni, hogy aztán újult erővel vágj neki az útnak. De azt hiszem, én mindig itt leszek, kiállok és küzdök azért, amiben hiszek.