A szerelmi játszmák bohózata

Molnár Ferencnek 1910-ben jelent meg A testőr című komédiája, amely leggyakrabban játszott műveinek egyike lett. 1966-ban például emlékezetes színpadi változat készült belőle, melynek főszerepeiben Darvas Iván és Ruttkai Éva volt látható. A legfrissebb verzió a Centrál Színház évadnyitó bemutatója, Ujj Mészáros Károly rendezésében.

A komédia középpontjában egy híres és ünnepelt színészpár házasságának férj által vélelmezett kihűlése áll. A névtelen, a darab során következetesen csak színészként említett férfi ugyanis emlékszik rá: mielőtt feleségül vette volna az érzéki természetű Helént, annak szeretői átlagosan félévente váltották egymást. És mert a frigyük pontosan ennyi ideje tart, a férfi aggódni kezd: mi van, ha Helén ezúttal is úgy érzi, eljött az idő? Mivel szereti a feleségét, elhatározza, hogy megpróbálja újrahódítani az asszonyt.

Az első jelenetben tudatja a család barátjával, a színikritikus Mezeivel és persze a nézőkkel: kipuhatolta, milyen férfiról ábrándozik a neje: egy testőrről. Majd elárulja: nem várja meg, amíg ez az alak csakugyan megjelenik az életükben, és előre kiveti a nyeregből. Vagyis maga játssza el a figurát – már a nevét és a címét is kitalálta: Latour-Schönichen Viktor gróf –, így a gyakorlatban győződhet meg róla, hogy a szerelme hű-e hozzá, vagy hajlandó megcsalni őt.

Ezzel mulatságos, egyben kissé abszurd helyzet áll elő, hiszen, amint arra Mezei is rámutat, az asszony saját férjével csalná meg a férjét! A színész azonban azzal nyugtatja a barátját, hogy mielőtt ez bekövetkezne, véget vet a komédiának – vagy ahogy maga jellemzi, a „vad és szerelmes játéknak” –, amibe belekezdett. Csakhogy ezt könnyebb elhatározni, mint megtenni, már csak azért is, mert a játszma végén az egyik részt vevő félre megigazulás, míg a másikra elkerülhetetlen felsülés vár…

A komédia egyik központi vonulata tehát a szerelem természetének bemutatása – különös tekintettel kialakulásának okaira és megmaradásának feltételeire –, valamint a házassági nehézségek boncolgatása, a felek közti adok-kapok dinamikájának érzékeltetése.

A darab további lényeges motívumai: a színjátszás és maga a színház. A férj élete legnagyobb, legjobb, legizgatóbb szerepeként tekint a gróf megformálására. „Vagy vagyok nagy művész, vagy nem. […] Most jöjjön a mesterségem, és mutassa meg, hogy mit tud!”, jelenti ki öntudatosan Mezeinek.

Helén pedig úgy magyarázza egynémely megnyilvánulását és elvárását, hogy azok nem annyira nő, sokkal inkább színésznő voltából következnek:

„Igenis, én színésznő vagyok, nem a tehetségem révén, mert ez vér dolga és idegrendszer dolga […]. És ha biztosabbra mentek nálunk, mikor utánunk vetitek magatokat, akkor gyertek velünk, uraim, mindenhová. Bírni kell az iramot, a tempót, a magasságot!”, fejti ki egy monológban.

És a színészmesterség gyakorlása újabb, a hűség vagy hűtlenség kérdéséből adódónál nagyobb horderejű konfliktust eredményez a színész és a felesége között. Hiszen a darab egyik leglényegesebb kérdése, hogy az asszony felismeri-e a férjét a testőrben, és ha igen, mikor? Végső soron tehát: melyikük jobb színész, Helén vagy a férfi?

A darabban ábrázolt mesterségbeli próba valódi tétje az önértékelés és párkapcsolati komfortérzet, amelyek igencsak fontosak lehetnek egy házasság minősége és működőképessége szempontjából.

A játék tehát nem kimondottan életre-halálra folyik ebben a darabban, de majdnem. A testőr a szerelmi játszmák és a játék szerelmének bohózata, a férfiúi hódítási és bizonyítási kísérlet, továbbá a pedagógiai célzatú asszonyi stratégia komédiája, Molnár módra.

És ami a Centrál Színházban látható színpadi változatot illeti: Ujj Mészáros Károly rendezése helyenként biztonsági játéknak tűnik – de a poénok ülnek, a közönség kacag, az előadás tehát működik.

A Bagossy Levente tervezte díszletek tökéletesen alkalmasak a XX. század eleji Budapest nagypolgári miliőjének megjelenítésére. A Kárpáti Enikő kreálta, korfestő jelmezek harmonikusan illeszkednek ebbe a környezetbe.

A férjet megformáló Schmied Zoltán szemléletesen ábrázolja a felesége figyelméért küzdő színész érzelmi kiszolgáltatottságát és sutaságát, ám azt, hogy gróf Latour-Schönichen sok mindenben különbözne tőle – például a beszédében vagy a járását, testtartását, mozdulatait tekintve –, nem érzékelteti meggyőzően.

A feleségét, Helént alakító Ágoston Katalin nem annyira díva – aki a rajongójává teszi a férfiakat, közben vágyat szít bennük –, inkább a házasságban megszerzett pozícióit kisebb-nagyobb fogásokkal biztosító és a férje érzelmi szükségleteire mind kevésbé figyelő asszony.

Kaszás Gergő imponáló eleganciával és fanyar öniróniával játssza Mezeit, a kritikust, aki éppen úgy szerelmes a színésznőbe, mint a férj, ám már évekkel ezelőtt elfogadta, hogy nem lehet Helén szeretője, így a barátja lett. Helyzetét kissé nehezíti, hogy egyidejűleg a férj barátja is, de képes megfelelni e kettős kihívásnak. Amikor nem sokkal a darab vége előtt meghajlik Helén felé, és Ágoston Katalin viszonozza a gesztusát, majd némán egymásra néznek, abban minden benne van kettejük viszonyáról – valódi színházi pillanat.

A mama – e karakter nem Helén nem vér szerinti édesanyja, ám az asszony mégis úgy tekint rá, mintha az volna – a színésznőt védelmező, komikus figura. Györgyi Anna megformálásában felszabadultan rosszmájú és tiszteletlen Mezeivel, így a nézőnek legkésőbb az operában játszódó jelenet láttán – amelyben egyik ideig egymás mellett ülnek – az az érzése támadhat: ők ketten tulajdonképpen egy pár, ám olyan pár, amelyet nem a tisztelet és a szeretet, hanem a kölcsönös neheztelés, valamint a piszkálódás vágya tart össze.

Aki tehát a házasság lehetséges buktatóiról, továbbá a nemek harcáról szóló, fanyarul szellemes töprengésre vágyik, vagy egy többszörösen bizonyított, elegáns szalonvígjátékkal szeretné tölteni az estét, bizonyára kellemesnek találja majd a Centrál Színházban látható változat által nyújtott élményt, és hosszan visszhangozhatnak benne a darab bonmot-i. Például: „Minden szerelmes férfi nevetséges, ha már az asszony nem szereti.” „Ha egy asszony […] igazán le akar tagadni valakit, akkor le tudja tagadni, még magának annak a valakinek is”…