Pletyka

III. Frigyes linzi udvarában néhány német fejedelem gyűlt össze, hogy kedvenc témájukat újra és újra átbeszéljék. Mi legyen ezzel a magyar királlyal, Mátyással, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy a világban a dolgoknak úgy kell folyniuk, amiképpen azt a Lajtán túl szeretnék? Saját ötletei vannak, nem rest ezeket végre is hajtani, megvan hozzá az ereje is, és még a népe is szereti.

– Nem az a fontos, hogy a magyarok kit szeretnek, hanem az, hogy mi kinek nyúlunk a hóna alá – dörmögte Frigyes.

– Hát eddig Mátyást ez nem nagyon hatotta meg – mondta valaki. – Emlékszem, amikor kijelentette: „Nem félni kell Bécstől, nem kell úgy táncolni, ahogy Bécsben húzzák a talpalávalót, nem elköltöznünk kell minél távolabb, hanem el kell foglalni Bécset, és a magunk képére formálni.” És tessék, el is foglalta Bécset.

– Nyilvánvalóan az övéi előtt le kell járatni. A hazafiságába nem lehet belekötni, már csak azért sem, mert Hunyadi fia, de esetleg a nőügyeivel…

– Amióta megnősült, nem kacsingat másfelé. Emiatt a magyarok egyébként sem orrolnának meg rá. Hanem ha valami egészen durvát, valami védhetetlen vad vádat találnánk ki…

Így esett, hogy a Duna-parton fura pletykák kezdtek terjedni, különös alakok híresztelései nyomán bontakozott ki a szörnyűség: a budai várból, álruhában, rendszeresen kijár egy nagyúr. Zaklatja a serdületlen fiúkat, akik a folyónál horgásznak, hogy kivegyék részüket szegény családjuk fenntartásából. E rejtélyes emberről, akit senki sem látott, de már mindenki beszélt róla, annyit lehetett tudni, hogy „Matyi bácsinak” hívják.

„Ki lehet ez a galád Matyi bácsi?”, harsogta a Linzi Értesítő, amelynek példányait ingyen dobálták be a budai házak kapuján.

A polgárok közül sokan felbőszültek, főleg azok, akiknek hangját pár arannyal megtoldották Frigyes kémei. A nép egyszerű gyermekei azonban vállukat vonogatták.

– Ismerjük Mátyást. Tudjuk, mit tett ő is, az apja is a hazáért. Ugyan ki hiszi el róla ezt a badarságot?

És nem is hitték el.